CsaládtörténetMensáros1

A Mensáros név különböző változataiban már az 1400-as években szerepel a levéltárban. Annak nincs nyoma, hogy ezeknek a neveknek volt-e valóban közük a későbbi Mensáros családhoz. Az első biztos pont, hogy M. János 1706 (v. 1716?) nemességet szerzett VI. Károlytól. Postamester volt Aszódon, és a nagykereki (!) előnevet kapta. A címerben egy lovas egyik kezében postakürtöt, a másikban egy szablyára tűzött török fejet tart a magasba. Ezzel foglalkozására és a török elnyomás alatt szerzett talán nem hadi, hanem "híradástechnikai" érdemeire utaltak. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy az aszódi postamester a nagykereki előnevet kapta, ami csak azzal magyarázható, hogy Aszódtól Nagykerekig tartott fenn postaállomásokat, és ezeken a vonalakon tetemes birtokai voltak. Kétszáz évvel ezelőtt afféle Thurn und Taxis2 lehetett a Tiszántúlon, és valóban elképzelhető, hogy jó szolgálatokat tehetett a császárságnak. Állítólag egy igen fontos hírt egyhuzamban továbbított Nagyváradról Budára, és végül is bizonyára nem csekély vagyoni helyzete mellett ez lehetett talán a nemesség megszerzésének az oka.

Egyesek szerint maga a név is a postamesterséggel függ össze. Postaállomásain valószínűleg nagy méntelepek lehettek, bár azt hiszem a nagy szót egy kicsit könnyelműen használtam, legfeljebb a környező településekhez képest lehettek nagyok ezek a méntelepek, és jellegzetes bűzzel árasztották el a környéket. A sáros szó akkoriban állítólag szarost is jelentett. Így a mén szóval egybekötve szóhasználattá válhatott a postaállomások megjelölése számára, miszerint ott találhatók, ahol a ménszarszag van. 1700 végén, 1800 elején Mensárosra változott a név. Innen eredt az a téves felfogás, hogy miután mensár törökül pipát jelent, feltehetően valamelyik ős pipakészítése vagy pusztán csak szenvedélyes pipázása miatt ragadt volna a családra a név, de ez azért képtelenség, mert a nemesség-szerző ős Mensáros János volt, a Menszáros nevet pedig csak két-három generációban használták utána. Ez nyilván elírás útján jöhetett létre. Valamelyik anyakönyvi kivonatban a Scharfes s-nek írt s betűt sz-nek másolták be. Az a verzió viszont teljességgel elfogadhatatlan, hogy a gót írás e betűjét megduplázva írták be: Mészáros, az é betűt két gót betűvel jelezve, majd (az egyik,) a második e betűt egy másoló n betűnek olvasta, és így Menszárost, ill. Mensárost írt. A család postamestersége, mint a címer is mutatja, a török megszállás idejére nyúlik vissza, az Aszódtól Nagykárolyig terjedő, ha nem is összefüggő birtokrész nem máról holnapra alakulhatott ki. Tehát korábban sem mészáros mesterségről nem lehet szó, sem gót betű elírásáról, mivel az ország keleti részén laktak és a nemességszerző ős már, illetve még Mensárosnak írta magát. Az ország keleti részén az 1600-as években nem valószínű, hogy gót betűkkel írtak, ez inkább a 18. sz. végén, 19. sz. elején képzelhető el.

Ez az eszelős magyarázkodás olyasmi miatt, ami tulajdonképpen senkiben sem merül fel, és nem is fog a jövőben sem felmerülni, és, amelynek minden érve is csak feltételezés, nevetségesen hat. Miért hát akkor ez az eszelős magyarázkodás?

Legalább húsz évvel ezelőtt kaptam Debrecenből egy névtelen, igen pimasz és kellemetlen hangú levelet, melyben azzal vádolt valaki, hogy a nevet csak kitaláltam, tulajdonképpen Menszárosnak hívnak, ilyen trükkel akarok feltűnést kelteni. Mintha egy Mensáros tiltakozott volna az ellen, hogy egy jött-ment színész birtokol egy ilyen ritka, valljuk be őszintén, szépen hangzó nevet. De bátyámon és három unokatestvéremen kívül nincsenek élő Mensárosok.3 Az igaz, hogy a debreceni levéltárban 1953-ban mutattak térképeket a múlt századi Menszáros-birtokról, amelyek több ezer holdat tettek ki, ezt Kilián István a '80-as években a Hajdú-Bihar Megyei Múzeum évkönyvében4 részletezte is egy, a Menszáros Károly inventáriumáról5 szóló tanulmányában, amely M. Károly nyolc vagy kilenc lánya között szertefoszlott, de ez egy, a Déri Múzeumban történt fellépésem közben történt, amikor is valaki, miközben a verset memorizáltam, odajött hozzám, és behívott egy szobába, ahol megmutatta az általa éppen tanulmányozott térképeket, de nem olyan idők voltak, hogy lett volna bátorságom visszamenni érdeklődni. Lehet, hogy Debrecenben éltek M. Károly lányainak leszármazottai, akik tiltakoztak elég otromba módon, de személyesen azóta sem jelentkeztek, illetve aki jelentkezett 1985 táján Tamáséknál,6 ezt a levelet nem említette. Ami a Kilián-tanulmányt illeti, ebben tévesen úgy van feltüntetve a közölt családfán, hogy M. Károllyal, csak lányai lévén a Menszáros család kihalt. Amikor tiltakoztam ebben az ügyben, visszaemlékezve a névtelen levélre, azt hittem, megtaláltam annak íróját, de Kilián sem tudott arról, hogy a Déri Múzeumban valaha is tiltakoztak volna az én névhasználatom ellen. Ő viszont azért írta, hogy a Menszáros család kihalt, mert Károly egyenes ági leszármazottai már nem lehettek Menszárosok. Hogy ez az állítása mennyire volt jóhiszemű, nem tudtam megállapítani, mindenesetre furcsállottam, hogy bár az általa közölt családfában a nemességszerző ős és még két vagy három leszármazott Mensárosnak van nyomtatva, benne föl sem merült a névazonosság, és kérdezésem nélkül, mert azt igazán nem mondhatta, hogy a dokumentumokon kívül a nevet még nem is hallotta, a Mensáros Jánostól származó Menszáros Károly a család utolsó e néven szereplő alakjának nyilvánította. Azzal védekezett, nem volt kötelessége ennek utánajárni, mivel ő csak M. Károly birtokának inventáriumával foglalkozott. De miután a következő számban hajlandó volt tévedését kiigazítani, nem erőltettem tovább ezt a kérdést. Tehát hogy is volt akkor ez valójában, miért volt lehetséges, hogy Kilián lehagyta a családfáról a mi águnkat?

Az én László nevű ükapám és Menszáros Károly unokatestvérek voltak. Szüleik, Sándor és I. György vagy I. Dániel (erre így nem emlékszem pontosan) között megoszlott a birtok. De haláluk után ükapám, I. László feleségül vette a katolikus Ritter Jozefát, gazdag debreceni kereskedőcsalád lányát, és az ő kezében lévő nagykereki birtokrészt és környékét katolizálni akarta, amint azt nekem a nagykereki református lelkész el is mondta. A templom építési módjából is látható, hogy eredetileg a reformáció erőszakos térhódítása előtt a környék katolikus volt. I.Lászlónak ez a lépése végzetesnek bizonyult, M. Károly a debreceni hatóságoknál feljelentette, veje segítségével, aki Papszász volt, környékbeli birtokos család leszármazottja, debreceni alispán, eljárást indíttatott ellene, melynek eredményeképpen M. Lászlót feleségével együtt börtönbe zárták, Károly pedig erőszakkal behatolt a birtokra. Erre vonatkozóan bátyámnál7 van egy érdekes dokumentum. Nem igazán világos, mi történt azután.

I. László valószínűleg meghalt a börtönben. Ritter Jozefa Szatmárnémetibe menekült fiaival, ott húzódott meg a birtoktest ottani részén, hogy kinél, nem tudni. Házasságukat törvénytelennek nyilvánították, gyerekeit, köztük dédapámat, I. Dánielt is, akik anyjuk szabadulásáig, ami nyilván a bekebelezés és a törvénytelenítés után megtörtént, Károlyhoz kerültek egy időre gyámság alá, amire egy házitanító levele a bizonyíték, amelyet Károlyhoz írt fizetsége ügyében, mellyel az már hosszú hónapok óta tartozik, felháborodván a dolog ilyen hanyag kezelésén. Ebben a levélben Dániel és még két fivér van említve, akik csak I. László fiai lehettek, miután Károlynak csak lányai voltak.

Ezt a levelet Kilián közli fent említett cikkében, ami még érthetetlenebbé teszi, hogy nem érdeklődött a levélben megnevezett gyermekek kiléte felől.

A továbbiakban azt tudjuk, hogy a gyermekek anyjukkal éltek tovább Szatmárnémetiben. A másik kettőről semmit sem tudunk, olyan nyomtalanul eltűntek, hogy valószínűleg fiatalon meghaltak. I. Dániel viszont felvette a harcot M. Károly és lányai, főleg a Papszászok ellen és birtokpert kezdett Bécsben. Ez a per évtizedekig elhúzódott. Tény az, hogy a pereskedés eredménye az lett, hogy I. Dánielt az udvar törvényesítette, és végül is visszakapta egész birtokát. Ennek gyakorlati végrehajtása azonban már lehetetlen volt. Egyrészt M. Károly lányai mindenhová betelepedtek, a birtok feldarabolódott, úgyhogy ha a per költségei nem is emésztették volna föl, már csak fegyveres erőszakkal lehetett volna visszaszerezni. Dánielé maradt a szatmárnémeti rész, amit nagyapám I. Zoltán eladott, belefásulva apja áldatlan küzdelmeibe, megcsömörölve a földbirtokosságtól. Állami hivatalba lépett, a Szatmárnémeti MÁV Intézet igazgatója volt, amely kellemes polgári megélhetést biztosított számára. Még szerencse, hogy nem volt mit elveszíteni 1945-ben.

Kilián tehát bizonyos fokig jóhiszeműen járt el, hiszen László ága évtizedekig törvénytelen volt, sehol nem szerepeltek. László első feleségétől, egy bizonyos Vay lánytól származó fia, II. György viszont elmebeteg volt, ha jól emlékszem, 8-10 éves korában meg is halt.

Megint csak eszelősnek tűnhet a család történetének ez a részletes ismertetése, de már gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott Goethe versét ismerve, honnan mi kerülhetett belém, és ez a kíváncsiság csak fokozódott, amikor egyre jobban nyíltam ki önmagam előtt, egyre érthetetlenebbül álltam tulajdonságaim előtt, és ezzel egyre elviselhetetlenebbé lettem a magam számára.

A birtok fegyveres megszállásának történetét már gyerekkoromban hallottam, apám még a nagyapjától tudott az eseményekről. Engem soha nem a birtok igazságtalan elvesztése foglalkoztatott, hanem inkább elborzasztott az a tény, hogy milyen őseim voltak. Ha Károly nem is volt közvetlen fölmenőm, ezt a barbár vadságot neki is örökölnie kellett valahonnan. És később, amikor szenvedélyeim már majdnemhogy elsodortak, sokszor gondoltam az ősök kegyetlen, zabolátlan természetére még akkor is, amikor még nem tudtam, hogy az ükapám végzete rajtam is be fog teljesedni. Én leszek a második László, aki Debrecenben raboskodni fog.

I. Dániel természetéről nem sokat tudunk. Kossuth jóbarátja, a szabadságharcban elveszítette jobbkarját, egy szemtanú leírása szerint Kossuth maga vágta fel neki egy vacsorán a húst. A könyvet, amelyben ez a leírás volt, apám mutatta gyermekkoromban, ma már nem emlékszem, milyen könyv volt. De azt is mondták, rabiátus, nyugtalan ember volt, háromszor nősült, végül Nyilas Amáliát vette el, egy debreceni polgárlányt, dédanyánkat.

Nagyanyám ekéchi Bereck Izabella erről a következőket mesélte: Nyilas Amália Dániel házvezetőnője, kulcsárnője volt, aki Dánielt, az akkor már özvegy, italkedvelő embert behálózta, hogy a birtokot megszerezhesse, majd elhagyta, bolyongásai közben egy vándor színtársulathoz sodródott, ahol egy színésztől Margit nevű törvénytelen lánya született. Levélben megkérte Dánielt, hogy a nevét használhassa, amibe az beleegyezett. Így lett a lány neve Menszáros Margit,8 később neves vidéki tragika, a miskolci színház igazgatójának felesége. Nagyanyám ezt a történetet valószínűleg emiatt találta ki. Ez ürügyet adott arra, hogy a család ne érintkezzen vele, később, amikor Margit Pesten élt az Attila úton, sőt, amikor a 20-as években már haldoklott, apámékat nem engedte, hogy elmenjenek hozzá meglátogatni. A történet Nyilas Amáliáról arra volt jó, hogy indokolttá tegye a társaság előtt, hogy kerülhetett egy tisztességes családba színésznő. Vagyis Margit nem féltestvére, hanem édestestvére volt nagyapámnak, s ezt nagyanyám mérhetetlen ostobaságában és sznobizmusában nem tudta elviselni.

Nyilas Amália a lánytestvére Mialkovszky Erzsi9 nagyapjához ment férjhez, így kerültek azután birtokai és kisebb személyes holmijai hozzájuk. Erzsi mamája istápolta Margitot, amikor haldoklott.

Nagyanyámról még annyit: soha nem tudtam felmelegedni iránta, kisgyerekkoromtól fogva idegenkedtem tőle, akkor, amikor még nem is tudtam róla, milyen ostoba szegényke. Anyai nagyanyámat lenézte, úgy tartotta, hogy apám rangján alul nősült, a Springereket felkapaszkodott sváboknak tartotta, anyai nagyanyámat olyan megalázó módon kezelte, holott társadalmilag Mamzika10 fölötte állt, hogy évtizedekig nem is érintkeztek egymással, Mamzika engesztelődött meg vele szemben, öregkorában, a negyvenes évek végén.

Apám nővére, Margit néni majdnem pártában maradt, nagymama annyit válogatott valami főúri vőre várva (megőrizte azoknak az arisztokratáknak a névjegyeit, akik hajdanán állítólag háztűznézőben jártak nálunk), s a végén örülnie kellett, hogy Margit nénit egy Angyal István nevű gyógyszergyári ügynök elvette. Hol és hogy ismerkedtek meg, erről nem szólt a fáma. Pista bácsi zsidó volt, Engelből magyarosított, ami aztán minden okot megadott arra, hogy a nagymama tönkretegye a Pista bácsi életét, aki különben elhalmozta mindennel és rettegett tőle. Pista bácsi – szerencséjére – harmincnyolcban meghalt. Vagy inkább nagymama szerencséjére; nem élte volna túl, ha Pista bácsit meghurcolják, nem az együttérzés miatt, hanem a családot ért szégyen miatt. Így aztán Pista bácsi még jól is jött neki: másik fiának, Bandi bácsinak11 a felesége síkabonyi Angyal lány volt, ezt a helyzetet nagymama úgy használta fel, mintha Pista bácsi is síkabonyi Angyal lett volna, Babit12, az unokáját így mutatta be mindenütt. Pista bácsi halálakor az Angyal család ragaszkodott hozzá, hogy a partecédulára írják ki nevük mellé az előnevüket. Így azonban kiderült volna, hogy Pista bácsi nem síkabonyi. Nagymama addig könyörgött Bandi bácsinak, míg végül sikerült elérnie, hogy Angyalék nem ragaszkodtak az előnévhez. Mint sógornőnek, ott volt Bandi bácsi feleségének, Angyal Babus néninek a neve, úgyhogy ezek után senkiben sem támadhatott kétség Pista bácsi síkabonyisága felől. Ezeket a részleteket apám később, a háború után mesélte el, akinek elnéző és sajnálkozó módon bár, meg volt a véleménye nagymama mérhetetlen sznobizmusáról, aki minket el is hanyagolt, csak Bandi bácsiékkal törődött, számára minden csak körülöttük forgott. Ebben az egész dologban Margit néni szenvedhetett a legborzalmasabban. Visszatérve Menszáros Margithoz: kisgyerekkoromban egy kirándulás közben az óbudai temetőben bukkantunk a sírjára: elhanyagolt, porladozó sírkő volt, mintha évtizedekkel korábban temették volna oda azt, akinek nyugvóhelye volt. Határozottan emlékszem, hogy "véletlen" volt, de már tudom, nagyon valószínűtlen volt egy ilyen véletlen, apuka szándékosan ment oda. Kíváncsiságból, vagy jóvátételből, valamit letörleszteni? Ki tudja?

Dédapámról szóló történetekben szó volt még egy emléktábláról, amit Nagykerekiben az óvoda alapításáért helyeztek el az emlékére. De apuka már úgy mesélte: ki tudja, meg van-e még? 1984-ben Debrecenbe jutottam, akkor elmentünk Tamással megnézni. Ott volt! Az ottani Bocskai Múzeum a saját költségemre újraaranyoztatta. Pár nap múlva visszatérőben egy kis koszorút helyeztem el alatta a Mensáros család nevében.

De a táblán nem a Dánielt, mint alapítót méltató szöveg áll, hanem kiderült, hogy Dániel emeltette szülei emlékére, akiknek a sírjuk ismeretlen! Tehát lehet, hogy Ritter Jozefa sem szabadult ki, ő is a börtönben lelte halálát, így mindketten névtelen sírba kerültek volna? (Oh, hogy utálom Debrecent!)

Amikor 1958-ban ott ültem a börtönben, de sokat gondoltam ezekre a dolgokra! M. Károlyra, Lászlóra, ahogy meghurcolták őt és a feleségét! Szörnyű indulatokat éreztem a háttérben, azt is mondhatnám, a család múltját egyetlen szörnyű indulatnak láttam, amiért nekem kell most vezekelnem, amit az én szenvedéseimmel kell jóvátennem. Amikor az emléktáblán a koszorút elhelyeztem és elmondtam egy imát, csak akkor éreztem azt, mintha mindezek a talán még a másvilágon sem lehiggadt szenvedélyek és gyűlölködések végre több mint száz év után megnyugodtak volna. Ahogy bennem megnyugodtak a szenvedélyek, amelyek még egyszer, remélhetőleg utoljára bennem újból feltámadtak, virágzó éveimben, hogy azután az emiatt elrontott életembe való belenyugvás legyen az ára a család múlt és jövő bűneinek megváltására.

A Springer család

És a másik oldal? Nem sok dicsőséggel jeleskedhetnek. Itt biztos pont csak nagyapánk13 volt, aki 1920-ban meghalt. Az igazolások idején14 anyámék nagyszülőkig igazolták magukat ugyan, de a név találgatásokra adott alkalmat, amikről otthon természetesen hallani sem akartak. Tény az, hogy egy fellépés alkalmával egy öreg bácsi odajött hozzám, mint Springer mutatkozott be, és azt állította, hogy nagyapám testvérének az unokája, többször járt a Koszorú utcai házában.15

Ismerte tehát a Koszorú utcát! Ezt nem találhatta ki! Másnap említettem Springer Mártának16 a dolgot, aki úgy utasította vissza a feltételezést, hogy zsidók vagyunk, mintha az Esterházy családba akartunk volna betolakodni.

Ezenkívül nagyanyám is mesélte, hogy amikor a kommün17 alatt egyszer Lenin-fiúk akartak fosztogatni az irodában és a lakásban, az egyik odaszólt a többiekhez: hagyjátok, menjünk, ez egy zsidó ügyvéd irodája! Később, amikor lebontották a Fradi-pályát, az új pályára nem állították fel a Springer szobrot, holott nagyapám alapította a Fradit, mert mint Győrffy György18 Fradi-drukker kollégámtól hallottam, szégyellték, hogy alapítójuk zsidó ember. És ez már a "szocializmusban" történt!

Nagyapám nagyapjának a keresztlevelét is megtalálták valahol a Felvidéken. Katolikusnak született. És bár ott cipszerek19 éltek, van egy olyan gyanúm, hogy Galíciából menekült, ha nem is ő, az apja, egy pogrom elől, nem csatlakozott a többiekhez, kivált a gettóból, elvett egy parasztlányt és asszimilálódott. Fia, dédapám Pestre jött, a IX. kerületben suszter lett, ő is árja lányt vett feleségül, így nagyapám nyolcad zsidó lehetett. Alátámasztja ezt az a tény, hogy nagyapám rendkívül tehetséges volt, szorgalmával, iskolaidő alatt mellékmunkák vállalásával keresetéből fedezte egyetemi tanulmányait, származása ellenére gazdag ügyvéd lett, többszörös háztulajdonos, udvari tanácsos és aspirált az igazságügy miniszteri székbe. Igaz, hogy nem zsidó családoknál is láthatunk ilyen alacsony sorból történő felemelkedést abban a korban, mégis az ehhez szükséges tulajdonságokat inkább zsidóknál feltételezzük. A magyar proletariátus tehetetlensége, igénytelensége köztudott volt. Nem szabad itt a zsenikre gondolnunk, mint József Attilára, aki nem proletársága miatt lett nagy költő.

Gáti Oszkár20 kollégám nézegette egyszer a lakásomban a családi képeket, és felkiáltott: Laci, miért nem mondtad, hogy zsidó vagy?! Nevetve tiltakoztam, aztán megmutatta nagyapám arcán a tipikus zsidó jellegzetességeket, Kejejére pedig azt mondta (anyám nővére), hogy a nagynénje pontosan olyan volt. Lehet, hogy csak húzni akart, én egyáltalán nem tartom kizártnak a dolgot.

Anyai dédapámon is megakadt a szeme: Dr. Bauer Antal, orvos. A múlt században az orvos foglalkozás majdnem kizárólag zsidó mesterség volt. Dédapám, Mamzika édesapja (Mamzika Springer Ferenc nagyapám felesége volt) József főherceg udvari orvosa volt, még amikor a Margitsziget a főhercegi családé volt, ott is laktak, Mamzika ott született. Ez a József főherceg az én időmben élt németbarát főherceg nagyapja lehetett.

Ha Mamzika félzsidó volt, nagyapám negyed, a keveredés már nagyon bonyolult, számomra kiszámíthatatlan, hogy anyukáék hány százalékban lehettek azok, és végül is én, akinek apja tiszta árja volt, hány százalékos lehetek. Viszont Kejején kívül senkinek sem volt nemcsak külsőleg, de belsőleg sem zsidó jellege. A Springer gyerekek öten voltak, tehetetlen, élhetetlen gojok, igaz, a művészet iránt rendkívül fogékonyak, mind jól zongorázott és tipikusan újgazdag zsidó polgárgyerekek voltak. Az újgazdag szót itt nem pejoratív értelemben mondom, hiszen a zsidókra jellemző "felkapaszkodás" természete nem volt meg bennük, sőt, önemésztően szerények voltak. Csak Kejejében volt "nagyravágyás", érdekei kivitelezéséhez kellő szívósság és önzés, anyagilag mindig a fennmaradásnál valamivel több életfeltétel megteremtéséhez való üzleti szimat. Adott esetben attól sem riadt vissza, hogy a Rákosi időkben uzsora-kamatra adjon ki kölcsönöket, miközben anyukának21 a kitelepítés alatt a betevő falatra sem jutott pénze. Cini22 jól ment férjhez – anyagilag. Pisti bácsi23 matematikai tehetségét nem tudta kamatoztatni éppen visszahúzódó, semmi megfelelő alkalmat kihasználni nem tudó természetével, egy szabadalmi bírói állással volt kénytelen megelégedni, ami igen szerény jövedelmet biztosított számára, és csak 1950 után tudott karriert csinálni, ami viszont más szempontból nem vetett jó fényt rá. De semmilyen becstelen kompromisszumot nem kötött a rendszerrel, kivéve '56 utáni viselkedését, amikor szabadkezet adott az egyetemen a kommunisták számára a megtorlásnak. De vajon tehetett-e mást? Kellett volna-e egyáltalán vállalnia az ellenállást az elszabadult és gátlástalanul igazságot osztó, megtorló bosszúállás ellen?

A Springer-testvérek viszonya akkor igen megromlott. Ez nem vall zsidó vérre. Ők a bajban éppen hogy összetartanak. Anyukát kitelepítéskor meglehetősen magára hagyták, úgy viselkedtek, mintha megérdemelte volna apuka24 miatt a szenvedéseket, de anyuka nem felejtette el, apuka hogy igyekezett fékezni '30 és '40 között sógorai, Pisti bácsi és Imre bácsi25 szélsőjobbra tolódását, amikor azok be is léptek a nyilas pártba. Imre bácsi valószínűleg ezért feküdt le azután annyira a rendszernek, bár butasága is elég lett volna rá. Lehet, hogy Pisti bácsit is a múltjától való félelem tette engedékennyé, meg talán Babus néni26, a felesége bölcs vágya, aki sehogy sem nézte jó szemmel apuka kormányfőtanácsosságát, ami méltóságos címmel járt. Igen, ismerve az akkori közszellemet, ezeknek a dolgoknak a fontosságát, meg magamból is ismerve az emberi természet gyarlóságait, nem lehet tudni, milyen feszültségek dúltak az emberekben, amelyeket az összeomlás 1945-ben felszabadított, s az általános fejetlenség észrevétlenül szörnyű tájakra sodort. A tetszetős szólamoknak annyian dőltek be, hogy a kommunizmussal szembeni toleráns viselkedés miatt, ha ennek a magatartásnak károsságát komolyan vesszük, ma már az ország 90%-ától számon lehetne kérni múltját, s ezzel százszorosan abba a hibába esnénk, mint annak idején az "igazságosság" és "emberiesség" szólamai mögé bújt vérengző, bosszúálló kommunisták.

Apuka

Megtorpantam. Most, hogy róluk kell írnom, megáll a toll a kezemben. Bármi történt is, bármilyenek voltak, milyen alapon avatkozom bele az életükbe, hogy jövök ahhoz, hogy életüket bármilyen szempontból is megítéljem? Helyesen látom-e és láttam-e őket? Nem az derül-e úgyis ki mindabból, amit leírok, hogy mindenhez mindig nagyon önző és szubjektív módon viszonyultam? Minden, amim van, tőlük van, jó és rossz egyaránt. Minek bolygatni, mi honnan jön? De bármit szépíteni is legalább olyan nagy bűn lenne. Ha már vallomásra nem kényszeríthetem magam, mindenféle következményeket vállalnom kell. De hát úgy kezdek neki, mintha Isten tudja milyen leleplezésről vagy beszámolásról lenne szó. Félre a gátlásokkal, a szégyenérzettel, a múlt felelevenítésétől való félelemmel.

Apukával soha nem volt jó a viszonyunk. Egyformán érthetetlenül álltunk egymással szemben. Ő nem tudott mit kezdeni azzal, hogy egész korán már másképp alakult az életem. Idegenül állt velem szemben, s ezt tökéletesen megértem, én meg éretlenül álltam értetlenségei, előítéletei előtt. Az az ösztönös idegenkedés nem volt meg bennem vele szemben, mint a nagymamával szemben, aki a hisztériáig idegesített, már kisgyerek koromban, mert természetesen ösztönösen megéreztem valami természetellenességet és mesterkéltséget benne, hiszen kamaszkoromig semmi rossz emlékem sincs róla, sőt nagyon kellemesek, ausztriai kirándulásokról, humoráról, kedélyéről, csak később változott meg a helyzet. Soha veszekedésnek fültanúi nem voltunk, az otthoni hangulat egyre feszültebb lett, anyuka egyre szomorúbb, sokszor láttam kisírt szemekkel, s ezeket ösztönösen mind apukára vonatkoztattam. Hét-nyolc éves koromban Zebegényben vettem észre először anyukán valami szívettépő szomorúságot. Még nekünk is feltűnt, hogy apuka egy fiatal Trudi nevű szép özvegyasszony iránt érdeklődött. Gyerekes megjegyzéseket is tettünk erről. Anyuka beteg lett, emlékszem, később Kejejétől hallottam, hogy öngyilkossági kísérletet követett el. Ezek a dolgok gyarapodtak. Később Leányfalun hallottam Anyukától: "Mert maga minden fiatalasszonynak nyalja-falja a kezét…" Sokára jöttem csak rá, hogy apuka megváltozásainak, besavanyodásának, egyre idegesebb természetének ez lehetett az oka. Már nagyobb voltam, érettségi körül, egyetlen egyszer éjszaka kiabálásra ébredtem fel hálószobájuk felől, amely rettenetes érzéssel töltött el, és nemhogy hallgatóztam volna, a párnák közé fúrtam a fejem, hogy ne halljak semmit. És valóban, arról, hogy mi miatt volt a veszekedés, fogalmam sem volt. Csak később világosodott meg bennem, hogy ami otthon lezajlott, az volt, amit könyvekben olvastam, filmekben láttam: a házasság csődje. Hogy ez a csőd hogy kezdődött és mikor? Nem lehet tudni. Kejeje még azt is sejtetni engedte, hogy Apuka először neki udvarolt. Ha kérdeztük, Anyuka ez ellen mindig tiltakozott. Fültanúi voltunk egy párbeszédnek egy szegfűcsokorról, amit Apuka Anyukának küldött, s amikor ő ezt elmondta, Kejeje közbeszólt: "Ugyan kicsi, azt a csokrot Zoltán nekem küldte." Anyuka sírva fakadt. De ezeket a konfliktusokat majd Anyukánál mondom el.

Egy szó mint száz, a hangulat otthon egyre feszültebb lett. Pedig az anyagi gondok nem sűrűsödtek a háború alatt. Csak a házasság helyzete okozhatta. De mi ebből Apuka kedélytelenebbé válásán kívül semmit nem éreztünk. Akkor még nem volt divatos, hogy a legcsekélyebb nézeteltéréseket a szülők a gyerekeik előtt bonyolítsanak le. Engem mindez Apukától mégis valami ilyesmi miatt távolított el. Egyszer ugyanis 15-16 évesen az íróasztalfiókjában óvszereket találtam. Nekem az óvszer akkor csak a nemi betegség ellen való védekezést jelentette, tehát rögtön arra következtettem, hogy Apuka kurvákhoz jár. Ez olyan mélyen megrendített, hogy Apukával szemben minden bizalmamat elveszítettem. A nemi élettel kapcsolatban úgyis annyi titkolózásban volt részünk, hogy mindenféle hamis elképzelés alakult ki az emberben. A házasságot olyan ideális, fennkölt, szent dolognak tartottuk, vagyis inkább a szent család fogalmat olyan idealista színekkel festették le előttünk, hogy miután a másik oldalon minden bűn a nemiségre összpontosult, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a házasságban nincs is nemi élet, és sehogy sem akartam elhinni és elképzelni, hogy szüleink ezzel a bűnnel nemzettek bennünket. Bármilyen hihetetlen és nevetséges, az akkori prűd pedagógiának ez lett az eredménye. Már felnőtt fiatalember voltam, amikor valamennyire elfogadtam ezt a dolgot. De még most is elhessegetem azt a gondolatot, hogy szüleim "azt" a dolgot csinálták. Az óvszer megtalálása tehát nagy csalódást jelentett apámmal szemben. Megrendítő csalódást. Bűnét, mert annak neveztem magamban, Anyukával szembeni lehető legszörnyűbb aljasságnak éreztem. Minden szava elvesztette hitelét előttem. Egész lényét, minden megnyilatkozását ezentúl megkérdőjeleztem. Megvetést, utálatot éreztem iránta. Ehhez kapcsoltam műveletlenségét, azt, hogy soha semmilyen könyvet nem láttam a kezében.

Aztán egyszer a fogságban27, amikor az után érdeklődött, miért idegenkedem tőle annyira, miért vagyok vele szemben olyan ellenséges, elmondtam ezt az esetet. Akkor magyarázta el, hogy a házaséletben is használnak óvszert, ha nem akarnak több gyereket. Nemcsak hogy elszégyelltem magam, de éreztem, hogy évekig egy nagy félreértésnek lettem az áldozata, amivel elromlott az élet egyik legfontosabb kapcsolata. Meg is változott akkor a kapcsolatunk. Felismertem, hogy Apuka vallásossága nemcsak formalitás volt. De a jóvátételre már nem volt mód, rövidesen meghalt.

És hiába szégyellem ma már igazságtalan indulataimat vele szemben, irántam való kétségbeesését hiába értem meg, a megnyugtató kibékülést a másvilágra bízom. Amit mai belátásom készít elő. Örkény István édesanyja[sic!] haláláról írt novellájának28 utolsó mondata valahogy így: még ha mellé temettetném magam, sem tudnék semmit jóvá tenni.

Sok részletet most nem akarok leírni, gyerekkorom elmondásakor majd sor kerül rá. A kellemetlenségek ellenére a kedélyes ember képe áll előttem, aki minden szilveszterkor műsort rendezett a családnak, maga szerkesztette kellékekkel, hallatlanul szellemesen, ötletesen, versikékkel, amelyekben minden családtag megkapta a magáét. Ehhez tartozik, amiről majd később lesz szó, hogy az egész Springer család egy házban lakott, nagyapám Rákos utca 11. sz.29 alatti házában. Ez a tény adott valami egész különleges, a normális polgár családoktól eltérő "elefántcsonttorony" jelleget életünknek, nevelésünknek.

Ez az összezártság is megnehezítette Apuka életét. Mindig mindenki figyelte a másikat, sokszor nagy "tragédiák" játszódtak le, amikről persze csak később szereztünk tudomást. Ferkó bácsi30 három, velünk egykorú gyerekeihez például, akik a földszinten laktak, nem járhattunk le játszani. Jobban mondva: nem volt megtiltva, csak valahogy soha nem jött össze. Már kamaszok voltunk, amikor hallottunk valamit arról, hogy Apuka és Ferkó bácsi között valami félreértés volt, amikor még közösen volt (ügyvédi) irodájuk. Nagypapa halála után ugyanis ketten örökölték a nagy irodát. Anyuka akkor úgy mesélte, hogy Ferkó bácsi saját költségei közül is sok mindent a közösből számolt el. Csak jóval később, a '70-es években Kejeje mesélte el, hogy Apuka rajtakapta Ferkó bácsit, hogy a közös pénzhez hozzányúlt, tehát nem csak elszámolásról, hanem lopásról volt szó. Ez nagy botrányt kavart fel, Apuka követelte a szétválást, ami nagy veszteséggel létre is jött, de Apuka nem tudott a történtek után Ferkó bácsival nemcsak együtt dolgozni, de még érintkezni sem. Anyuka is megszakított minden kapcsolatot Ferkó bácsiékkal. Ez eredményezte, hogy az ausztriai nyaralásokra egyelőre nem jutott pénz, és ezentúl mindig Magyarországon nyaraltunk. De Ferkó bácsi korai halálával Apuka átvette az irodáját, s azontúl 1938 óta F. bácsi ügyeiből annyit adott le Rózsi néniéknek,31 hogy normálisan, gondtalanul megélhettek belőle. Ezzel előttünk soha nem kérkedtek. Ezt ma nem is hiszi el senki, mennyire nem közöltek velünk semmi olyan dolgot, amit egy fiatal gondolkodásmód nem tud feldolgozni, és esetleg helytelen előítéletet támaszt benne. Minden bizonnyal helyesebb volt, mint az, hogy a mai gyerekek előtt a szülők beszélnek, beavatva őket a házasság keserveibe.

Az igaz, hogy a csendes felületet látva én meg nem készültem fel a buktatókra, mindent csak "regénytémának"gondoltam, s csak későn jöttem rá arra, hogy a regénytörténetek maga az élet. És igazságtalan csalódást is okozott szüleimben ez az idealizmus, ami később megmenthetett volna bennünket mindkét részről sok szenvedéstől.32

JEGYZETEK

1. A művészt erősen foglalkoztatta családja eredete, gyökerei. Ebben a fejezetben ezekről a témákról lesz szó.

2. Thurn und Taxis német, osztrák és egyik ágában magyar hercegi, az uralkodóházakkal egyenrangú, ősi család. A XV. században a család Németországban élő tagjai a futárposta hálózat létesítésével jutottak hírnévhez és nagy jövedelemhez. Más családtagjaik Spanyolországban és Itáliában honosították meg a posta intézményét. A család ma élő tagjai is közismertek Európa-szerte. A párhuzam az elsőként kiépített postai szolgáltatásra utal.

3. De bátyámon és három unokatestvéremen kívül nincsenek élő Mensárosok. Mensáros Zoltán, a bátyja, Angyal Margit, Mensáros Andor, Mensáros György és Mensáros Béla unokatestvérei, akik az írás születésekor még mindannyian éltek. A könyv megjelenésekor már csak Zoltán él.

4. Kilián István (1933) az irodalomtörténet professzora, emeritusa, muzeológus. A tanulmány pontos címe: Menszáros Károly nagykereki gazdaságának inventáriuma 1837-ből. In.: A Bihari Múzeum Évkönyve, Berettyóújfalu, 1978. 129-151 p.

5. Inventárium (latin) leltár, jegyzék

6. Tamáséknál… a művész legkisebb fiáról, Tamásról (1956) van szó.

7. Erre vonatkozóan bátyámnál van egy érdekes irat. A család nem tud róla.

8. Menszáros Margit (1875-1893) színésznő. Rákosi Szidi színiiskolájában végzett. Relle István pozsonyi iskolájában lépett föl először, majd 1900-ban Aradra szerződött. 1904-ben férjhez ment Palágyi Lajoshoz, akivel Debrecenben játszottak együtt. 1907-ben Palágyit a miskolci színház igazgatójának választották. A vidéki színjátszás népszerű tragikája és táncos komikusa volt. (ehhez küldtem egy hosszabb ismertetést!!!!!)

9. Mialkovszky Erzsébet (1928-1988) jelmeztervező. 1951-től haláláig a Madách Színház tervezője volt. Jászai Mari-díjas, érdemes művész.

10. Mamzika: a művész nagymamájának beceneve. Dr. Springer Ferencnek a felesége, leánykori nevén Bauer Mária.

11. Bandi bácsi. A nagybáty, Mensáros Andor

12. Babi. Unokatestvére, Angyal Margit

13. Dr. Springer Ferencről van szó.

14. Az igazolások idején…A 40-es évek elején minden családnak igazolni kellett a származását.

15. Koszorú utcai ház…a család egykori lakóhelye, írásos feljegyzések nincsenek róla.

16. Springer Márta (1925) a Madách Színház dramaturgja, műfordító.

17. A Tanácsköztársaság időszakáról van szó.

18. Győrffy György (1920-1984) színész. Pályáját vidéki társulatoknál kezdte (Pécs, Győr, Szolnok), majd 20 évig volt a Nemzeti Színház tagja.

19. Cipszerek: a szepességi szászokat nevezték így.

20. Gáti Oszkár (1949) színész Húsz évig volt a Madách Színház művésze. 1989-től szabadfoglalkozású. A művész baráti köréhez tartozott.

21.….anyukának… a művész édesanyjáról, Springer Piroskáról van szó.

22. Cini…Springer Irén, édesanyja testvére, nagynéni.

23. Pisti bácsi. Dr.Sályi István, (Springer) édesanyja testvére, nagybácsi. Matematikus, egyetemi tanár, a Miskolci Nehézipari Egyetem rektora.

24…. apuka…Dr. vitéz nagykereki Mensáros Zoltán, ügyvéd, a művész édesapja

25…..Imre bácsi… Dr. Noszkay Aurél urulógus professzor. Springer Irén férje.

26. …Babus néni. Nagybátyja, Dr Sályi István felesége.

Apuka

27. …. egyszer a fogságban…1945 januárjában, a közeledő szovjet csapatok elől apjával—aki akkoriban Kassa közigazgatási városparancsnoka volt – először a Tátrában bujkáltak, majd Győrbe, Szentgotthárdba, később a csapattesttel vonulnak nyugatra. Klagenfurtban egy menekülttáborba kerülnek, majd Salzburgban amerikai fogságba estek. 1945 novemberében jöttek haza.

28. Örkény István: Nincs bocsánat című novellájáról van szó, amelyet az író apja halálára írt. Pontosan: "Azzal sem bírok jóvátenni semmit, ha elevenen mellétemettetem magam."(Örkény István: Novellák Szépirodalmi Kiadó, 1980. 143.p.)

29. Rákos utca…. ma IX. ker. Hőgyes Endre utca 11.

30. Ferkó bácsi… Dr.Springer Ferenc ügyvéd. A Fradit (Ferencvárosi Torna Club) alapító Dr. Springer Ferenc első házasságából – amelyben özvegyen maradt - született fiú. Édesapja halála után az FTC elnöke is volt.

31. …Rózsi néni…Ferkó bácsi felesége.

32. A családtörténeti feljegyzések megszakadtak, tovább nem folytatta.


In: Mensáros László naplói. M.L. Alapítvány - Kairosz Kiadó, Bp., 2010. 64-81 old.
Kapcsolódó képek
1 2 3