Gyerekek emlékezéseiMensáros Péter

Mellette nem lehetett unatkozni. Vagy elkeserített a dolgaival, vagy az életéért imádkoztam. Vagy dőltünk a nevetéstől, vagy a sírásig megrendültünk egy drámai operarészleten. Lehet, hogy túlzás, de bármit mondottt, oda kellett rá figyelni. Élvezet volt hallgatni.

Ennyi év után is, ha testvéreimmel, Zsuzsával és Tamással beszélgetünk róla, olvassuk a naplóit, nyilatkozatait hallgatjuk, vagy nézzük a vele készült felvételeket, felidézzük mondatait, a történeteket, csodálattal állapítjuk meg, mennyire tisztán látta a világot, az életet és természetesen benne a színművészet helyzetét, igazi útját. Milyen gyönyörű, ahogy belső életét felépítette, de mennyi vergődés és küzdelem árán. És az az akarat, törekvés, amellyel az utolsó pillanatáig ment előre. Ment előre belül a belső béke, a Jó Isten felé… és mennyire nyugodt volt utolsó éveiben.

Meghatározta életem alakulását. Az biztos, neki köszönhetem, hogy nem tévedtem el. Megtanultam mellette gondolkodni. "Ebben az elmaterializálódott, az átlag színvonalat követő ún. demokratikus világban elsősorban az okosság jelenti a gondolkodást, vagyis a gondolkodás hasznossága szabja meg a gondolkodás mértékét. Aki jól gondolkodik azon, hogy személyiségét milyen módon tudja kibontakoztatni s aztán ez sikerül is neki, gondolkodónak tartják. Ha ehhez tudást és ismereteket vesz eszközül, pláne annak számít."

Talán a legfontosabb, amit belémültetett, hogy mindig elemezzem a velem történt eseményeket, gondoljam végig a szerepemet; azt, hogy mikor mit csináltam. Vagyis az a sokat emlegetett belső élet. Mindenre oda kell figyelni, nincs véletlen, jelentéktelen dolog. Emlékszem, erről már srác koromban beszélt, mert időben el kell kezdeni, és akkor már időben kirajzolódik, merre menjek. Például, hogy mit tanuljak, mihez van tehetségem és mihez nincs(!). Vagy például, reményem legyen az egész életre szóló párválasztásra.

Sokszor megkérdezték, hogy-hogy egyikünk sem lett színész? Éppen ezért! Ha nincs tehetség, vagy csak egy kis ügyesség van, jó kiállás, minek színésznek lenni? Csak azért, mert az apám színész, vagy Mensáros a nevem? Merénylet lenne a színművészet és a közönség ellen. Merénylet magam és így a környezetem ellen. Mert az csak vergődés lehet, és ez boldogtalanságot eredményez egy egész életre! Ha nem ezt kaptam feladatnak, nem ehhez kaptam talentumokat, akkor Isten őrizzen csinálni. Máshoz kaptam talentumot, más feladatom van. Ami nem "fér" az életembe, azért felesleges harcolni. Ha el is érem, köszönet nem lesz benne. Majd én megmutatom, hogy meg tudom szerezni, mondják… Kinek mutatom meg? Elérem, közben meg ott maradok egyedül…

Olvasva a naplókat, most látom, ahogyan magába építette az utat Isten felé, úgy építette bennem is. Ha a maga építésében volt valami újabb felfedezése, megfogalmazódott benne egy újabb gondolat, azt elmondta. Fontosnak tartotta továbbadni. Találtam nála egy kis papírlapocskát, kissé kusza betűkkel ezt írta rá: "hogy lehet egy vallás magánügy? Élményátadás. (…)" Ez az átadáskényszer néha olyan erős volt, hogy képes volt hajnalban felhívni, amikor Ő még nem feküdt le, én meg még nem keltem fel.

A lélek, a belső világ építése nehéz, küzdelmes. Apámnál ezt aztán lehetett látni. De azt is, hogy megéri! Most már tapasztalom, ha "gondolkodom" és nem hagyom magam – ahogy Ő mondta mindig – a posványban, kitárul előttem a világ, és valóban, pillanatokra már megéreztem valamit abból, milyen is lehet "az" a boldogság, vagy "az" a szeretet. És ezt megélhettem az én hétköznapi, polgári életemben is.

Tudom, hogy Isten akaratából ideszülettem, magyarnak születtem és kutyakötelességem megismerni a nemzet múltját, értékeit, titkait, és azokat megvédeni. Megtanultam, hogy a család az életünk legtermészetesebb együttélési formája. Kötelességem megismerni az elődöket, benne élni, együtt tartani. Nem az "intézménnyel" van a baj, csak működtetni kell, mert mindig kiderül, hogy ez a menedék. Nem tudom elképzelni, mire lehet tanítani egy gyermeket, egy unokát, ha nem arra, hogy tagja egy családnak, és tagja egy nemzetnek. Az egyházról nem is beszélve. Ahogy Apám írta: "élményátadás".

És még valamit róla. "…mégis a hitelesség az, ami az átlagosnál és a másoktól elkülönülő színvonalra juttat, hitelesség, vagyis valami Igazság az ismerete, amit tudatni akarok mindenkivel, bármilyen szavakat is adnak a számba" – írta magáról. Tisztában volt értékeivel, de állandóan küzdött a hiúságával, kérte az erőt, ne róla, ne neki szóljon a siker. Ugyanakkor ennek az Igazságismeretnek, valamint ismeretátadási akaratnak és képességnek birtokában tiszteletet követelt, fontosnak tartotta a tekintélyt. Ezt különösen a "népi demokráciában" mesterségesen kialakított egyenlősdi eredményeképpen kialakult általános – minek nevezzem – …modortalansággal szemben tartotta fontosnak. Élete hosszú szakaszában igazán szerette a társasági életet, a fehér asztalt, de a jó értelembe vett úri modort minden helyzetben megkívánta. Azt a tegezős… modortalanságot mindig is "kikkérte" magának. A nyári kirándulós ruháin kívül csak öltönye volt. Határozottan emlékszem, hogy otthon is öltönyt viselt. Öltönyben csak összeszedetten lehet ülni. Természetesen a családban is ragaszkodott a "formákhoz". Például, a nagy családi ebédeknél rendszeres volt a harc az unokákkal "hogy ülsz?", "ne könyökölj!?", "tedd a kezedet az asztalra!" és ebben Mamika is társ volt. "Kisfiam, oltsd el magad után a villanyt!" felszólításban benne van egész gyerekkori neveltetésük és a mi neveltetésünk is. A látszólag vezényszószerű, "gyereknyúzó" felszólítások mögött a belső összeszedettségre, fegyelmezettségre, odafigyelésre nevelés állt. Szétfolyó, fegyelmezetlen belső a külsőben is rendetlenséget eredményez, amellett, hogy például a másik munkájának tudatos megtisztelése, vagy – villany esetében – nemcsak pénz, hanem az ajándékba kapott természeti erőkkel való "spórolás" gondolata is benne volt.

Még egy számomra hasznosult gondolata: "Csak szubjektíven tudnék színészi tapasztalataimról írni. Megzavarnék alakuló kezdőket. Azt meg, hogy a színjátszás négy fal közötti őszinteség szerint alakul, úgysem hiszi el senki, úgy játszol, ahogy gondolkodol. Minden ember azt hiszi, hogy a munkája független a belső életétől. Munkájuk tökéletesítéséhez szakmai megoldásokat keresnek. Csak az őszinteség hozza meg azt a lazaságot, ami a lelket termőtalajjá szántja."

Számomra Apám megkérdőjelezhetetelenül hiteles volt, pedig gyakran mindent megtett ellene. Nem titkolta előttem gyengeségeit, és látva ezeket, akár el is távolodhattam volna tőle. De láttam, hogy mennyire tisztában van velük, nem takargatja előttem és állandóan küzd ellenük, ez csak megerősítette bennem, hogy mindig igaza van. Mindenben és mindig. Annyira tisztán látott, átlátott mindenen. A legjelentéktelenebb dolgot is helyére tudta tenni. Emlékszem, voltak válaszai, amelyek nem tetszettek, nem akartam elfogadni, idős korának tudtam be. Utólag mindig kiderült, hogy igaza volt. Mindig, mindenben igaza volt. Büszke vagyok, hogy Ő az apám.

Mensáros Zsuzsánna

Könyvek, lemezek, videofilmek, kazetták. Apám féltett kincsei. Nem kölcsön vannak itt. Végleg nálam maradtak. Már nem kell visszaadnom. Az enyémek, a mieink. Mind, mind emlékek Tőle. Tárgyak, amelyek arra emlékeztetnek, hogy ELMENT. És ezt a tényt, hogy elment, csak ezek a tárgyak juttatják eszembe. Tudom, hogy Őt nem veszítettem el, engem nem hagyott itt, csak magamra hagyott. Számomra Ő ITT VAN. Csak most több idő telik el, mire újra találkozhatunk.

A mi kapcsolatunk sem a szokványos apa lánya kapcsolat volt. Kevesebb volt annál, mert nem éltünk együtt, és nem nevelt naponta, de több volt annál, mert nem éltünk együtt, és nem nevelt naponta. Ami az otthon, a család volt, azt Édesanyám és a testvéreim jelentették. Ővele a kapcsolatom nyaralásokra, iskola szüneti látogatásokra és találkozásokra korlátozódott. Nekem ez volt a természetes. Én ebből sokat tudtam meríteni. Már kisgyermekkoromban sokat utaztam öcsémmel kettesben hozzá. Debrecenből Szolnokra, majd Budapestre. Keresztanyánk védőszárnyai alól vitt sokáig Apám oda, ahol dolgozott. Színházba, filmforgatásra, tv-be. Azt hiszem, jól bírtuk, pedig visszaemlékezve, nem volt ez gyerekeknek való. Sok ember vett mindig körül bennünket. Érdekes, egyben izgalmas volt látni, hogy mi folyik a kulisszák mögött.

Mi, gyerekek sokszor felidegesítettük. Igazán nem tudott mit kezdeni velünk. Később mondta is, hogy szeretett volna jó apa lenni, de nem ment. Mindezek ellenére jó gyerekkorom volt. Volt otthonom Deberecenben, és volt Ő Budapesten. És ez így volt jó. Természetesen ebből az időből olyan színházi élményeim is voltak, melyek mély nyomot hagytak bennem: Éjjeli menedékhely, Az Isten nem szerencsejátékos, Az ember tragédiája előadások. A XX. század pedig rám elsősorban nem a gondolatával hatott. Azt jóval később értettem meg. Azt is mondhatnám, hogy a társadalmi változás után fogtam fel, hogy milyen küldetése volt ennek az előadóestnek, és milyen nagyság is Ő. Az akkori hatása a körülmények példájából fakadt. Egy kis faluba érkeztünk a XX. századdal. Kezdés előtt 10-15 perccel még csak négy-öt érdeklődő volt. A kultúros próbált mentegetőzni. Felajánlotta, hogy természetesen kifizeti a honoráriumot, és elnézést kért, hogy nem lesz előadás. És Ő megtartotta annak a néhány embernek az előadást. Hiszen ezért jöttek el. Családias volt a légkör, más volt, ahogy én addig láttam. Beszélgetésekkel, elmélkedésekkel fűszerezve.

Példa volt és megértettem. A munkánkat, a feladatunkat minden körülmények között lelkiismeretesen kell elvégezni. Minden helyzetben helyt kell állni. A szokatlan helyzetekben is. Nem siránkozni kell. A dolgunkat kell tenni. Akkor, annyira fiatalon azt sem értettem, hogy miért olvas mindig hozzá azokhoz az írásokhoz, amit összeválogatott, miért készül mindig minden előadóest előtt, mikor tudja kívülről az egészet. Miért ízlelgeti a szavakat, miért tölt annyi időt ezzel, amikor még bele is nézhet az írásokba – ami mindig ott volt a pulpituson –, ha mégis elfelejtene valamit. Nem értettem, de láttam és kerestem magamban rá a magyarázatot. Aztán nagysokára minden a helyére került. Nemcsak helyt kell állni munkánkban, hanem azt jól is kell tenni. A tanítás nem színház, de tanítani sem lehet rutinból. Ő nem rutinból adott elő. Készült, felkészült és ettől volt hiteles. Ebből merítettem mindig.

Mensáros Tamás

Nagyon sokáig távol éltünk egymástól. Én Debrecenben, Ő Budapesten, illetve a munkája folytán mindenhol. Gyerekfejjel, kamaszfejjel sokszor tartottam Tőle, hiszen legtöbbször Nála töltve a szünidőket, a békés otthoni életből egy rendkívül feszült, vibráló, időben és térben teljesen kötetlen világba csöppentem. Egyfelől nagyon élveztem a kivételezettség állapotát, hogy nemcsak a nézőtérről, hanem közvetlen közelről is nézhettem tátott szájjal a tv-, vagy filmforgatásokat, a színházi próbákat, a híres színészeket, a kosztümbe bújt mesebeli világot. Mintha egy bűvész avatott volna be titkaiba. Másfelől viszont szokatlan volt hallani a gyakori kiabálást, őrjöngést, a híres "kikkkkérem magamnak!" -ot, az állandó veszekedést a világgal, hajnalig ébren lenni és hallgatni a filozofálást a világról, az életről. Hogyan is érthettem meg azt, amit sokan mellette felnőtt fejjel sem értettek meg, hogy a színész egyik legfontosabb "eszköze" az érzékeny idegállapota.

Egyszer sikerült igazán próbára tennem ezt az érzékenységet! 1967-ben, vagy '68-ban, a XX. század előadóestjének tv-felvételei zajlottak, ahol – nyári szünet lévén – én is ott voltam a stúdióban. Éppen az Éjjeli menedékhely Szatyin monológját vették fel. Valószínűleg a stúdió berendezése jobban lekötötte a figyelmemet, mint az irodalom, így egyszer csak fogtam magam, és az ott álló falétrán lassan elkezdtem mászni felfelé. Minél magasabbra másztam, a létra annál jobban recsegett. Ő a monológban éppen ott tartott, hogy: … szeressétek a gyermekeket. Különösen a kisgyermekeket!,amikorra megelégelte az addig is észlelt reccsenéseket, és ordítozva zavart ki a stúdióból.

Micsoda idők voltak! És milyen igaza volt mindenben!

Ha néha a terhére is voltunk, mégis mindig, mindenhová vitt bennünket gyerekeket és később a mi gyerekeinket, az unokákat, és mi észre sem vettük, fel sem fogtuk, hogy állandóan csak tanulunk Tőle. Gyerekkorában és aztán felnőtt fejjel is végigolvasta a klasszikus világirodalmat! Három taktusból megmondta, hogy kinek az operája, szimfóniája, vagy vonósnégyese szól a rádióban. Sohasem felejtem el egy közös nyaralásunk estéjét Verőcén. 10-12 éves lehettem, amikor a legendás Terta magnón végighallgattuk Bartók A fából faragott királyfiját, és taktusról taktusra végigmesélte a mű történetét, a képzeletbeli táncosok legkisebb mozdulatáig!

Micsoda idők voltak! Micsoda felelősség megőrizni és minél többet továbbadni: a példából, az együttlétekből, a tanításokból!

"Hogy nem azért születtünk, hogy csizmadiák, asztalosok, színészek legyünk, ezek csak kulisszák, hanem, hogy legyünk valakik, akárhová is kerülünk az életben!
Hogy tartsuk tisztán a belső életünket, mert a jó gondolatok egyszer meg fognak születni!
Hogy ne az emberiséget szeressük, hanem egymást: a szomszédot, a feleségünket, a gyerekünket, a másikat! Mert nem csak Péter és Pál van! Emberek vannak! Nincs emberiség!
Hogy a szeretet nem papok és költők idilli ájtatos hangulata, hanem egy, mindenki számára kötelező mindennapos nehéz gyakorlat! Hogy ne tűrjük az igazságtalanságot, a tehetetlenség és a középszerűség hatalmát!
Hogy egy-két mesterségbeli fogást meg lehet tanulni, de a színésznek tehetségesnek kell lenni, aki nagy nehezen, szenvedésből, sorsból, Jó Istenből, hitetlenségből, szerelemből, fájdalmakból kotorja össze az egyéniségét!
Hogy a színésznek igenis fontos a siker, a taps, a szeretet! Hogy a három mondatos szerep is ugyanolyan fontos, mint egy főszerep!
Hogy a színháznak a nagy összefüggést kell megmutatni, azt, hogy mindenkinek jelentős és fontos az élete!
Hogy higgyünk Istenben, a kegyelemben, az üdvösségben, hogy az életünk beteljesedik, mert a hit a legnagyobb kapocs a világban!
És, hogy egy valamire sohasincs késő az életben: arra, hogy az ember jobb akarjon lenni!"

Kapcsolódó képek
1 2