Radványi ErvinHamlet – Mensáros László

Bizarr ötlet – vélekedett egy-két kollégám, amikor a Hamletek, ha találkoznak című tévéműsor felvételére készültünk. – Hat Hamletet leültetni a stúdióban…

Máig sem vitatom a "bizarr" jelzőt, de nekem, az ötlet kitalálójának maradandó élménnyel, emlékkel szolgált ez a forgatási nap. Hat magyar színészt vártunk azon a délutánon a műterembe, hat művészt, akit a sors megajándékozott az "álomszereppel", Shakespeare Hamletjével. Egymás után érkeztek a meghívottak: Huszti Péter, Cserhalmi György, Gálffi László, Székhelyi Jószef és végül – a televízió kocsiján – Gábor Miklós és Mensáros László.

Tudtam, hogy Mensáros hetek, talán hónapok óta kórházban "lakik", onnét jár be a színházba, ha fellép. Most is a Kútvölgyiből hozzák. Ahogy belépett a stúdióbüfébe, megtelt Mensárossal a levegő. Sovány volt, arcán látszott a betegség, de a szavain, a mozdulatain, a megjelenésén, az egész entrée-ján bármifajta testi megpróbáltatásnak semmi nyoma. Élénk volt, szinte jókedvű, leült közénk, máris hozták a kávéját. Körülpillantott a társaságon, "Úristen, ennyi Hamlet – mormolta –, de vajon melyik az igazi?…"

Gunyoros volt, csipkelődő, szellemes, hol évődő, hol fanyarul epés – Mensáros volt. Hangulatát jó jelnek vettük a ránk váró felvételhez, és nem is csalatkoztunk. A szó szoros értelmében rögtönzött, kötetlen beszélgetés alakult ki a hat dán királyfi között: melyiküknek mit jelentett ez a szerep, hogyan próbálták más-más módon, a maguk színészi sugallata szerint megfejteni a titkát.

– Most adjuk át Mensáros Lászlónak a szót.

– 1956. március 16-án volt Debrecenben a bemutató – meséli. – Végül nagy siker lett, kishíján hatvanszor játszottuk, többször, mint a Csárdáskirálynőt, de amíg én eljutottam odáig…

Elbeszélése közben bejátszunk egy megfakult fényképet: a harmincéves Mensáros, óriási szempár, sovány, szép arcú fiatalember, hagyományos helsingőri jelmezben, fekete mellény, széles fehér gallér.

– Boldog vagyok, hogy akkor még nem készülhetett tévéfelvétel az előadásról – folytatja –, elborzadnék, ha ma látnám. Nagyon kezdő voltam akkor, jóég tudja, mit műveltem a színpadon…

– Mosolygós, jóízűen ironizál magán. Belemelegszik, felbukkannak a mélyből az emlékek.

– Drukkosan kezdtem próbálni, hozzáolvastam tücsköt-bogarat, elemzéseket, Shakespeare-tanulmányokat, a feladat mint többmázsás súly nehezedett rám. Ez nem olyan szerep, mint a többi, itt valamit ki kell találni, ez valami rendkívüli, minimum kézenállásban kell bejönni… Ettől a drukktól aztán úgy begörcsöltem, hogy képtelen voltam három lépést természetesen megtenni a színpadon. Téri Árpád, a rendező "elvonókúrát" rendelt: "Felejtsd el az egész darabot, két hét szünet, menj pecázni vagy tapétázd ki az albérleti szobád,… a Hamlet nem létezik".

Mensáros eltűnődik, 37 év távolába réved, a kamera remekül veszi, most születik meg a színészben másodszor a megoldás, a szerep titka.

…mert nincs a világon se jó, se rossz, gondolkozás teszi azzá. Egy csigahéjban ellaknám, … csak ne volnának rossz álmaim. Az efféle mondatok úgy felforgattak, hogy pillanatnyi nyugtom sem volt tőlük. Ráeszméltem, hogy jó néhány éve magam is ilyen felismerésekkel küszködöm. Egy pillanatban megéreztem ennek a vívódó, tépelődő dánnak minden lelki nyűgét. Bármifajta művészi faxni helyett azonosultam vele, belebújtam, életem legnagyobb személyes élménye lett ez a szerep…

Hallgatjuk a stúdióban, öt színész meg a teljes stáb. Azt szeretnénk, hogy folytassa, hogy még meséljen. Színésztársai veszik át a szót, tűnődve, bólogatva, felvont szemöldökkel figyel. Aztán egyszer csak feláll, s mintha hirtelen elfáradt volna, "kiszól a szerepből":

– Ennyit tudok mondani. Ha megengeditek, akkor most elmegyek.

Mintha túlságos nyomatékkal mondaná.

Elment, kikísértük a kocsihoz. Ez volt az utolsó tévészereplése.

Két hét sem telt el, és Mensáros László elment, örökre.

Kapcsolódó képek
1 2 3 4 5 6 7 8