Gyurkovics TiborMensáros szcénái

Bejön. Mit bejön? Beviharzik. Lesodorja a kabátjával a portán a leveleket.

– Úgysem az enyémek – mondja megvetően, körülnéz, ki hallja. Senki. Akkor lehajol a levelekért, udvariasan. Ám kibukkan a portásnő. Akkor a derekához kap.

– Jaj! – nyög fel, nem tud kiegyenesedni.

Betámogatják az irodába. Nyög. Verejtékezik. (Akkor verejtékezik, amikor akarja, színpadi kellék. Meg, amikor nem akarja. Élet-kellék.)

Kitárja a karját.

– Hol vagyok? – kérdezi aléltan.

– Az irodában – mondja az örök Löfi (alias Löffer István művészeti titkár), készségesen.

– Irodában, irodában, de melyik irodában?

– A színház irodájában – Löfi föléhajol.

– Színház, színház, de melyik színház?

– Jaj, művész úr, jaj, Laci bátyám…

– Semmi jaj, semmi művész úr, semmi Laci bátyám! Követelem, mondják meg, melyik színház irodájában vagyok!

– Jaj, Laci bátyám, ne csináld a szcénát, benéznek az ideiglenesen itt tartózkodó nézők, látják a szcénát!

– Micsoda? Ideiglenesen itt tartózkodó? Miféle kifejezés? Miféle engedély?

– Jaj… Semmiféle engedély nincs. Csak bejöttek. Puszta érdeklődésből. Jókedvükből.

– Ideiglenesen bejönnek? Miért? Megszállták a színházat?

– Dehogyis!

– Kifelé! Itt csak színházi dolgozó tartózkodhat! Dobjátok ki őket! Elájulok!

– Dehogyis ájulsz, Laci bátyám… – Löfi szódavizet nyújt.

– Szódavíz? Nekem? Kis alamuszi buborékokkal?

– Majd megkeverem. Kikeverem – mondja nyűgös nyomatékkal és halálos türelemmel Löfi.

A Mester az egekre tárja a kezét.

– Szódát, nekem! Buborékokkal! Meg akarnak ölni! A szívemnek nem szabad buborékokat innia!

– De a szádnak szabad… mesterem – nyújt.

– El a méregpohárral, szilaj ügynök! – pohár ki, Löfi kezéből.

– Hol vagyok? – Szemforgatva a plafon, a Szentlélek és az ideiglenesen benéző látogatók felé.

– A színház irodájában – főlehajtva Löfi, a szilaj ügynök.

– De melyik országban? Te átok!

– Magyar.

– Megőrülök. Az hol van? – Kelet. Nem. Közép. Nem. Közép-Kelet. Nem. Kelet-Közép-Európában.

– Na, én itt nem maradok – mondja hevesen, és fölviharzik az öltözőbe. Löfi keresztet vet.

Öltözőben harsog. Kabát panyókán, hátrándítással a földre esne, öltöztető elkap.

– Mi van itt?

– Öltöző, művész úr…

– El akartok pusztítani? Én nem öltözöm senkivel! Kinek az ócska holmijai hevernek itt szanaszét?

– Az öné, művész úr…

– Én még magammal sem öltözöm egy helyiségben! Megértette?! – Kiviharzás. Üres folyosó. Nincs senki. Nem érdemes. Vissza. Öltöztető rendet rakott, a mester cuccait bevágta a szekrénybe. Mester székre lerogy. Tükör.

– Tükör, tükör, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?

– Ön – feleli készségesen az öltöztető.

– Marha. Én is tudom, nem vagyok a legszebb. Csak játékból kérdeztem. Mit játszom ma? Be kellett egyáltalán jönnöm?

– Gyurkovics: Isten nem szerencsejátékos.

– Nem, nem és nem! Megjegyezhetetlen szöveg. Egyedül vagyok a színpadon!

– Bálint művész úr is ott van…

Legyint. – Mit kezdjek vele?

– Beszéljen hozzá. Ez a darab.

– Nem játszom. Megyek. Mondja meg az igazgatónak, elmentem. Ne keressen!

Öltöztető nyújt. Kakaót.

– Kakaót? Nekem? És hol a pezsgő?

– Majd utána.

– Igaza van. – Megissza a kakaót.

– Borzalom. Borzalom ez a kakaó. A játék. Ez a darab. Borzalom, maga az élet, fiam. Mit játszom ebbe a darabban?

– Papot, művész úr…

– Milyen szép pap lett volna belőlem. Na, mindegy. Majd legközelebb. – Széttárja a karját. Még el sem kezdődött a színház. Szembenéz a tükörbe. Egy könnycsepp megjelenik a szemzugban.

– Na, ja… – még ennyit mond és öltözni kezd.

Kapcsolódó képek
1 2 3 4 5