Mensáros LászlóLázadó voltam

Lázadó voltam harmincéves koromig. Az érettségi után magától a szerzetes iskolától és annak szellemiségétől is messze eltávolodtam. A kitűnő pedagógusokban azt nehezményeztem, hogy kevéssé hívták fel a figyelmet a magánéleti, hétköznapi buktatókra, nehézségekre, túlságosan nagy veszélynek minősítették például a szexualitás körüli problémákat. Tőlük és a vallástól való eltávolodásomnak azonban más okai is voltak. A materializmus és a természettudományok előtérbe kerülése jellemezte ezt a korszakot, s anélkül, hogy valaha is kommunista lettem volna, ez a marxista hívás kissé megérintett.

Aztán harmincéves koromban következtek be a döntő változások. Ekkor már fölelevenedett bennem a szerzetesi gimnázium s a tanárok pozitív szerepe is. Radó Polikarp és Szunyogh Xavér Ferenc, kiváló tanáraim hittan és filozófiai tanításai sem hagytak nyugodni. Utána kellett járnom a világ "összerakhatóságának", és hiányzott néhány fontos alkatrész. Annyi bizonyosnak látszott, hogy revideálnom kell előző éveimet.

Egy ilyen átalakulás nagyon nehéz. Nincs nehezebb, mint szembenézni saját tévedéseinkkel és beismerni azokat. A szüntelen töprengés és olvasás segítettek elsősorban. Kezembe került Heisenberg egy kis könyve, és ez nagy hatással volt gondolkodásomra. Lehet, hogy minden viszonyul valamihez, de a mindennek is viszonyulnia kell valamihez, és az a valami már nem lehet benne a Mindenben. Feltétlenül kell lennie egy abszolutumnak. Sokat lendített előre Schütz Antal: A bölcselet elemei című könyve is. Rájöttem, hogy végül is a teremtő eszme nélkül – amely személyes kell hogy legyen – nem magyarázható a világ. Erősen munkáltak bennem ezek a dolgok, és két év álmatlan éjszakák és hiúságom elleni keserves harc után istenhívő lettem. De az Istenemberség fogalma, vagyis Jézus Krisztus személyisége még nem állt tisztán előttem.

És akkor, 1958 őszén a debreceni börtönben, ahol egyik cellából a másikba helyezgették át az embert, egyszer csak összekerültem egy katolikus plébánossal. Sokat beszélgettünk és vitatkoztunk egymással. A keresztény hit igazi megértéséhez és átéléséhez ekkor még nem volt igazi affinitásom. Ez a pap minden reggel titokban misézett a cellában, felhasználva az édesanyja által küldött szőlőt és kovásztalan kenyeret, amit az élelmiszercsomagban kapott. Egyik nap így szólt hozzám: – Holnap reggel az utolsó misémet mondom, mert megvonták a csomagkedvezményemet, holnapra maradt még egy szőlőszem és egy darabka kovásztalan kenyérdarabocskám. Ha részt akarsz venni ezen a misén, előtte meggyóntatlak.

Ez a felszólítás olyan volt számomra, mintha maga Jézus kínálná fel nekem a lehetőséget. Megrendítő hatással volt ez a nyilvánvalóan nem véletlenül kialakult váratlan helyzet. Döntenem kellett. És akkor rájöttem, hogy nem filozofálgatni és okoskodni kell, vannak titkok, amelyeket el kell fogadni, Jézust nem logikával, hanem feltétlenül odaadással és szeretettel kell követni. Gyóntam, megáldoztam… Ez az utolsó mise az én utolsó lehetőségem is volt arra, hogy visszatérjek és segítségével megváltozzam.

Persze nagyon sok idő telt el, míg rájöttem, hogy a hitet gyakorlatban is meg kell valósítani. A hit önmagában kevés, ha nem ölt gyakorlati formát. A hit elmélyítése nem valami egyre intenzív önmagunkba zárkozó ájtatosság, meditáció. A hit elmélyítése Krisztus parancsainak követése. Elsősorban a szeretet. Amiről kezdtem lassan fölfedezni, hogy nem papok és költők lírai témája, nem valami időnként csak úgy általánosságban elömlő, szívet melegítő jó érzés, amely után az ember még egy kicsit büszke is magára: lám mennyire tele vagyok szeretettel. A szeretet mindenki számára kötelező, kemény gyakorlat naponta, minden olyan órában, amikor az ember mások megértésével, meghallgatásával, figyelmességgel, tapintattal, alkalmazkodással, megbocsátással és végső fokon önzetlen segítséggel kerül szembe.v

Ez a küzdelem idestova harminc éve tart bennem, kisebb-nagyobb eredményekkel.

Sok szorongással készülök Csehov Ványa bácsijának eljátszására. Izgat a figura keserűsége, félrecsúszottsága, hogy mennyire tisztán látja önmaga csődjét. Schopenhauer vagy Dosztojevszkij lehettem volna – mondja magáról. De ezt azért nem szabad komolyan venni. Az ember (Ványa bácsi is, én is) néha túl sokat képzeleg magáról és nem veszi észre, ami a dolga. Ettől válik tragikomikussá! Remélem, hogy a közönség nevetni is fog, hogy sikerül majd éreztetni életünk groteszk megnyilvánulásait és a nézők felismerik és megmosolyogják Ványa bácsiban – önmagukat.

Kell az embernek a sorscsapás, hogy ne menjen simán az élete. Legalábbis én ilyen vagyok, akinek kellett egy-két pofon, mert hajlamos volt a beképzeltségre, a gőgre. Én nem veszem rossz néven, ami történt. Az élet – mindezek ellenére – jól vizsgázott előttem.

Kapcsolódó képek
1 2