Obersovszky GyulaPokolra is utánam ereszkedő barátomról

In memoriam Mensáros László


Csodálatos hónapok voltak. Csodálatosak, jóllehet a munka, amit végeztünk, még börtönviszonyok között is a legnehezebbek közé tartozott. Hogy egészségi ártalmairól ne is beszéljek (vérköpés, ínhüvelygyulladás, állandó lázas állapot). Ha valakit oda raktak, mit tehetett. De Lacika oda kérte magát. Önként szállt alá a pokolra. Csodálatos hónapok voltak és – a mai világban szinte felfoghatatlanul – bensőségesek. Meghittek. Rabtársaink hosszú sorába ékelten is, témában olykor összefutóan, olykor világokra eltávolodva – meghittek.

Itt alapítottuk meg, vele, aki tudvalevően mélyen vallásos volt, gondolom, a világon elsőnek – de ha nem így van, az sem válik ártalmára – új tágulatú ökumeniánkat. Ebben, a különböző felekezetek mellett, mint Isten természetes teremtményei, az istentagadók is helyet kaptak, és helyet kaptak a magamfajtájúak, akik Krisztust embermivoltában szeretik és becsülik testvérükként.

Itt alapítottuk meg a PÉNTEK SZÖVETSÉGET, amely a befeléfordulást adta számunkrafeladatul. Minél gyakrabban, ám péntekenként kötelességgel. Félórányi-egyórányi önvizsgálódást, és némi felemelkedést a világ közönséges dolgai fölé.

E szövetség s ökumeniánk szellemét tükrözi ez a vers, amit itt közreadok. 1961-ben írtam, kevéssel Lacika örömteli – ám számomra mégis szomorú – szabadulása előtt. Most kell igazán komolyan vennem.*

*Obersovszky Gyula: Vagyok című egyszemélyes folyóirat III., 1993-i évfolyamának márciusi számából, a 13., 19. és 12. oldalról.

Kapcsolódó képek
1 2