Sándor IvánEz a dolgunk…

(…) Két és fél órán át egyedül állt a színpadon. Csak mozdulatlan felsőtestét lehetett látni a kis emelvény mögött. Néha lapozott, különben kezei is mozdulatlanok voltak. De műsora – a maga válogatása a századról, Gorkijtól Felliniig – úgy mondott el mindent koráról, mintha ő szenvedett volna meg a költővel, az íróval minden mondat igazságáért.

Az arca mozdulatlan volt, a rémei és az angyalai belülről marcangolták-nyugtatták. Azt gyűjtögette egybe, amiből a század diszharmóniáját tudta kifejezni: a pokoljárásokat, a mennyek hajszolását. Műsora így lett a modern ember aláereszkedése háborúk, pusztulások, csalódások köreibe. Ady líráját az értekező prózával, Gorkijt Eliottal, a humort a tragikummal tudta váltogatni. Nagy versek közé, mint vastag ecsettel dekorált snittet, vágta be a Futurista Kiáltványt, finom grafittal kirajzoltan a Magyar Nemzet egy házassági hirdetését, gordonkahangján Bartók egy levelét, bazaltkeményen Derkovits ösztöndíj-kérelmét.

Mi volt még a felfedezés? Az objektivitása, amivel mindezt előadta. A mozdulatlansága, a higgadtsága – s mögötte az érzéseket, gondolatokat befogadó és feldolgozó "színészi szervezet" szakadatlan munkája. Ahogy ily módon előadta Karinthy Karácsonyi elégiáját, egy ember állt előttünk, aki alól kilopták a földet, s éppen elhatározza, hogy visszaszerzi. Mindez a szálkás határozottság, a csend tisztelete, a pontosság, Bernard Buffet képeinek sárga-fekete-szürke tónusát, éles vonásait idézte. Csakhogy Mensáros művészetében nem tárgyak és nemcsak a természet elevenedett meg. Itt minden az emberrel, az emberivel telítődött.

Hogyan izzította fel a teremtő láz a tökéletesen komponált produkciót, erre Radnóti Hetedik eclogájának előadását idézném. A színpad már teljesen sötét volt. Csak a színész arca világított. Mondta a verset csendesen, majdnem szótagolva, mint amikor valaki ír, és közben mormolja levele szövegét. Később megmozdult a jobb keze. Először az egész estén. Ujjai, mintha ceruzacsonkot szorítottak volna. A ceruza fáradtan kapott új sorba. Így írta meg előttünk a Hetedik eclogát. Az utolsó sor után nem mozdult meg többé a keze. Nézőibe fojtotta a tapsot, rögtön egy levelet kezdett diktálni, a Topf és fiai cég levelét, Auschwitz parancsnokságához, melyben Erfurtból ajánlja legújabb típusú, a gázkamrákban elpusztítottak eltüntetésére szolgáló kemencéit. Szenvtelen hangon diktál, ahogy egy cégvezető fogalmaz. Nem egy tömeggyilkos, csak egy cégvezető, aki semmit nem ért abból, amit csinál, gondosan, precízen levelet diktál a titkárnőjének. És Mensáros bemondta a vesszőket, a pontokat a levélbe. Aztán az utolsó mondatra, a "tiszteletteljes üdvözlet"-re rávágta Pilinszky János rekviemjét:

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfelé a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Már nem állt senki a dobogón, de a nézőtéren minden mozdulatlan volt. Sokáig tartott, amíg eljutott a közönséghez az első hang, talán hegedű hangja volt az üres, a néma színpadról…


Arcok és szerepek

Kísérjük végig a szerep, az előadóest megteremtésének sajátos folyamatát.

Az első lépés a gondolat megkeresése, amely aztán az egész szerepépítés középpontja lesz:

A verseket meg a prózai szövegeket mind-mind abba a gondolatkörbe akartam helyezni, amely a színpadon, meg azon kívül, az életben foglalkoztat… Szerettem volna felmutatni a század arculatát. Nem titkolni, hogy ez az a század, amelynek évtizedeit a legvéresebb háborúk, s a legkegyetlenebb tömeggyilkosságok jelzik; de megmutatni azt is, hogy mi a szép benne. Érzékeltetni akartam, hogy ugyanakkor a civilizáció és a technika legmagasabb fejlettségi fokának a százada is. És választ kerestem arra, van-e kibúvó abból, hogy a technika elárasszon bennünket. Érvényesek-e még a szépség, az emberség kategóriái két ilyen világháború után és az atomhalál előtt, szabad-e ilyen körülmények között abbahagynunk a küzdelmet, az emberiség, a magunk üdvéért?

A következő lépés a színész, a megelevenített színpadi alak és a néző kapcsolatainak tisztázása:

Nem törekedtem arra, hogy az előadott versek szépségének szuggesztióját vigyem át a közönségre… elsőrendű célom az volt, hogy a művek jelentését tolmácsoljam, üzenetüket juttassam el a nézőkhöz. Az írások sugallta gondolatot szerettem volna elültetni bennük. Ha csak úgy magában mások közt kell verset elmondanom, nehezen lendülök bele, ez mindig feszélyez egy kicsit. Olyankor csinálom szívesen, amikor a szöveg – vers vagy próza – kapcsolódik valamihez. Ha valamilyen keretbe tudom illeszteni. A vers vagy prózai szöveg csak ürügy nekem, hogy azzal és azon keresztül elmondjak valami mást is.

A kompozíció utolsó láncszeme mindig intuitív módon, érzelmi körforgásban, egy fogékony és ritka pillanatban kapcsolódik bele a szerep már létrehozott rendszerébe:

Ez az én tanulságom: mindig a feladatra kell figyelni… A művészek, akik aNotre-Dame tetején lévő szobrokon dolgoztak… jószerivel ismeretlenek voltak, s amikor dolgoztak a munkán, maguk sem hitték, hogy művüket valaha alaposan megszemlélheti valaki. Mit is tudhattak eljövendő korok helikoptereiről, meg a mindenhová felmászó, mindent lefényképező turistákról. Nem miattuk dolgoztak. Azért dolgoztak, mert úgy érezhették: ez a dolguk a földön, ezt kell alázattal olyan tökéletesre formálniuk, amilyenre csak képesek – még ha soha senki sem látja is majd művüket. Magát a Notre-Dame-ot azonban mindenki látja, s az csak ezzel a szabad szem számára elérhetetlenül magasban levő szobrokkal lesz teljes.

Kapcsolódó képek
1 2 3 4 5 6 7 8 9