Huszti PéterQuo vadis?

Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:…


fohászkodott a színész az egyszerű pulpitus előtt, halkan, fátyolos rekedten a betegségtől elgyötörten, mégis szinte emberfeletti erővel, néha túlzó hangsúlyokkal, elviselhetetlen hosszúnak tűnő szünetekkel sulykolva hallgatóiba a szavakat, gondolatokat, amelyeket ki akart mondani, a kérdéseket, amelyeket meg akart érteni, amelyekre választ keresett. Amelyekért ez a felkavaró, zavarba ejtő különös vallomás, önvád és egyben védőbeszéd megszületett. A János Kórház intenzív oszályáról orvosi engedéllyel kijárva az előadásokra, a titokzatos betegség titokzatos szorításában talán úgy érezte, ezeket a sorokat az utolsó szó jogán mondja.

1966-ban minden politikai visszarendeződést megelőzve az Egyetemi Színpad egy kis időre újra templom lett. Különös kápolna. Az emberek tódultak oda, mint valami kegyhelyre. Látni akarták és hallani Mensáros Lászlót, aki misét celebrált. Különös mise volt! A pap gyónt nyilvánosan.

A különös esemény címe a XX. század volt. Pedig a zavarba ejtő este egyetlen esendő emberről vallott. És A HITRŐL, A SZÉPSÉGRŐL, A SZENVEDÉSRŐL, ISTENRŐL, A BŰNÖS VÁGYAKRÓL ÉS A KÜLÖNBÉKÉRŐL!

az ember a jobbért születik… mondta a színész az Éjjeli menedékhely Szatyinjának szavait, szinte könyörögve, hogy elhiggyük, hogy ez igaz. Az ember a jobbért születik!

Azután jöttek a vallomásos versek, Ady és Karinthy, Apollinaire, Juhász Gyula, Jeszenyin versei, Puccini, Derkovits és Bartók levele, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti vallomásai és Pilinszky gyötrő, gyönyörű, erőt adó sorai, amelyeket szinte süvített felénk a színész:

… Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált
Et resurrexit tertia die.

A szünet után aztán, ami alatt a mise résztvevői halkan álldogáltak, vagy csak suttogtak egymáshoz, jöttek a többiek, Zelk és Allen Ginsberg, Voznyeszenszkij és a jó barát Görgey Gábor gyomorszorító Fürdője és Vas István Via Appiája. Sok-sok kérdés, életbevágó döntő kérdések. Egy zivataros század, egy emberöltő, egy magányos nép és egy tépelődő, esendő ember kérdései.

… látta-e Jézust Péter a Via Appián?…

A színész felemelte az ujját és lassan, szinte szótagolva, tanár bácsisan, mint aki nem nagyon bízik a nebulók figyelmében, fáradt, táskás szemével végigpásztázta a lent ülőket, s szinte személy szerint kérdezte tőlük: – Ha már ennyi mindent láttál és tudsz: Quo vadis, Domine?

Ez a kérdés azóta is feszít.

Mikor összegabalyodik bennem is sok-sok emlék és vélt tudás, kétely és talány, remény és csüggedés, hányszor teszem fel magamban: valóban, ha azt hiszed mindent láttál, ha elhiszed, hogy tudsz valamit, hogy megértetted ami történik veled és körülötted, érted és ellened, ha ezt mind elhiszed:

Quo vadis?
Hova mégy?
Hova rohanunk?

Pattogott a cirkuszi zene az Egyetemi Színpad kápolnájában. Nino Rota örökérvényű muzsikája, és Laci hálatelt megindultsággal a megtisztulás boldog érzésével idézte, vagy inkább szedegette össze Fellini szavait, majdnem betűnként, hogy együtt mondhassuk vele, mint a Miatyánkot a templomban:
… igen, igen. Megértettem… hiszen olyan egyszerű, ha mindenki… az olyan mintha… mindenki együtt… én… ti… Úristen, hogy magyarázzam! Csak annyi kell…, hogy nem lefékezni…, nem ellenállni…, olyan egyszerű…, minden jól van… Köszönöm…

Köszönöm mindnyájatoknak.

És a színész állt az oltárnál, egy átszellemült, őszülő hajú prédikátor, egyszerű fekete ruhában és prédikált, prédikált, prédikált. Összetört volt, lázas-szemű, és mégis boldog, és elégedett, mert elérte, amire vágyott. Megoszthatta velünk szenvedéseit, nyomasztó bűnös gondolatait, vágyait.

Meggyónt!

Kapcsolódó képek
1 2 3 4 5 6 7 8 9