Illés EndreKét pillanat

Jegyzetek Kosztolányiról, az Aranysárkányról és egy készülő filmről


Éjszakai felvétel szabad téren. Óriás fényszórók világítják meg az éjszaka mélyére süllyedt kisvárosi teret. Egy-egy ilyen újkori szörny tízezer és húszezer gyertya fényével tapogatja a házakat, a tér sarkába állított bódékat, a távoli kocsmát. Tízen és százan nyüzsögnek a fényvágta utcákban, letérnek a homályba, s újra bent mozognak a fényben. Tornyokat ácsolnak újabb fényszóróknak. Síneket raknak le, itt fog mozogni a felvevőgép. Mérőszalagot feszítenek, kis jeleket raknak le a kövezetre, a fűbe: itt kezdi a színész a jelenetet, addig mehet előre, itt körülnéz, még egy lépés, s ekkor rárontanak és leterítik.

Kosztolányi regényének, az Aranysárkánynak súlyos szívdobbanású jelenete következik: az érettségi bankettről hazafelé tartó Novák tanár urat egyik diákja bikacsökkel megtámadja, s egy másik bukott diák segítségével a földre gázolja és eszméletlenre veri.

Még égnek a fényszórók, még folyik az előkészítő munka. A színészt, aki Novák tanár urat játssza, még csupa kellék és jó tanács veszi körül. Kellék a balsafából készült sétapálca, olyankönnyű, hogy az első ütésre szétmállik. Kellék a fekete szalmakalapja, próba közben négy-öt ilyen szalmakalapot széttapostak már az orvtámadók, most kerül sor a hatodikra. Kellék a lerakott kavics is, itt fog összeesni. És kellék a közeli kerekeskút, ott fogja lemosni arcáról a vért és a port.

A színész még nem Novák tanár úr: még Mensáros László a neve. Rendezője és barátja, Ranódy László tanácsait és játékötleteit hallgatja. De végül is felharsan a felvétel kezdetét jelentő duda, elhallgat a kopácsolás, tűzhegyes, szúró csend ereszkedik le a térre – és a színész egyszerre magában áll. Hull rá a pontosan kiszámított fény, s már senki nincs mellette.

A testet váltás félelmetes pillanata ez. Beledobban a szívem… Kosztolányi íróasztalára kell gondolnom: ott is ugyanilyen magányban születhetett meg először Novák tanár úr.

És az óriási tér közepén már nem Mensáros László áll. Nem igaz, hogy kavicsokkal jelölték ki az útját, könnyű balsafából vágták a botját, szalmakalapjából féltucatot szállítottak ide. A színész egy másik glóbusz teljes súlyát emelte a vállára, és ettől a súlytól még a csontjai is megváltoztak a hús mélyén.

Egy teljesen gyanútlan ember áll a félhomályban. És hiába próbálta el Mensáros László ezt a jelenetet az előző félórában talán tízszer is: a jelen pillanat éppen a váltott test gyanútlanságától félelmetes. Az egyik fényszóró tornyának árnyékából figyelem az arcát: ez a homlok, ez a szem, ez a konok tisztesség nem sejti, hogy a következő másodpercben megrohanják és gyógyíthatatlanul megalázzák. De azt sem sejti, hogy már évek óta egy idegen világ formálódik körülötte. Nem sejti, hogy talán ő a feltámadó erőszak első áldozata. Át sem villan rajta: fiatalokat tanít, akiket nem ismer, s azok sem ismerik őt. Még a lányát sem ismeri. Milyen indulatosan utasítaná vissza, hogy inog körülötte a világ, s félig vakon él benne… (Kosztolányi az első világháború előtti években játszatja történetét, át kellett volna helyezni a húszas évekbe. Kár, hogy eltérítettek ettől a hűtlenségtől.)

Rajta lehet mindez egy homlokon? Benne lehet egy tekintetben s néhány lépésben? Mensárosnak sikerült.

Azon az éjszakán, amikor a színészek és a rendező, s még legalább száz ember, operatőr, a rendező munkatársai, hangmérnök, díszlettervező, felvételezők, világosítók, építészek, kellékesek, technikusok, maszkmesterek beállították és eljátszották Novák tanár úr megveretését – ezen az éjszakán egy kisfiút ültettek a kis tér egyik házának ablakába a szülei. Ők maguk is ott ültek mögötte, figyelték órákig a meg-megismételt verést – a próbákat és a felvételeket. A kisfiú és a szülei.

Vajon miért ültették ezt a kisfiút az ablakba?

Hogy lássa, hogyan kell orvul megtámadni és félholtra verni egy embert?

Kapcsolódó képek
1 2 3 4 5 6