Molnár Gál PéterMensáros

Mensáros László divatos színész. A múlt évben jött divatba. Mióta önálló estjét megtartotta az Egyetemi Színpadon: a második vonalból az elsőbe került. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a színházi szakma értékeli és tartja számon szolid munkáját, hanem a közönség is táborba szerveződött körülötte. Mitől válik valaki divatos színésszé? Különösen érdekes a kérdés olyan színésznél, aki tíz évvel ezelőtt pontosan ilyen képességű volt, vagyis nem mondhatjuk el róla, hogy "fejlődött" volna, gazdagodtak volna eszközei. Csak arról beszélhetünk, hogy egyik napról a másikra – egy évad közepén – felfedezte a közönség a maga számára. Ráérzett színészi mondanivalójára. Hirtelen felismerte, hogy Mensáros őt – a nézőt – fejezi ki, fogalmazza meg.

Hajlott háta, lógó karjai, kissé merev lépései, jobb vállra billentett fejtartása, a kevéssé festett arc, a hang színtelensége, a dikció bizonyos egyhangúsága az "emelkedett" stílusú színjátszással szemben köznapiságot visz a színpadra.

Tagadhatatlan: egyéniség. Az egyéniség leggyakorlatiasabb színházi egyszerűsítése az, amikor azt mondják egy színészre: be tud jönni a színpadra. Ebben az esetben a néző egy szempillantás alatt megérzi, hogy valaki lépett be a színre. Valaki, akinek súlya van.Még meg sem szólal: valaki más beszél a színpadon – hangosan beszél és érdekeseket mond –, annál van a cselekmény fonala, és nekünk mégis ezt, a néma csendben meghúzódó embert kell figyelnünk, akinek titka van, mely átsugárzik hallgatásán is.

Nemrég Somlay Artúr híres szerepét vette át, az évad elején a Nemzeti Színházhoz visszaszerződött Bessenyei Ferenctől. A mi kis városunk rezonőr-rendezője ő, aki magyaráz és konferál, mozgatja a cselekményt és végét szakítja. Voltaképp nem más ez a Rendező, mint egy emberszabású kispolgári jóisten, aki egy amerikai kisvároskából látja az egész emberiséget…

Jó estét kívánok! – mondja, amikor kilép a darab elején a díszitetlen színpadra, égő pipával a jobb kezében. És olyan fesztelen köznapisággal hangzik szájából ez a "jó estét", hogy az első sorokban ülő nézők néha önkéntelenül is visszaköszönnek neki. Három felvonást játszik végig, kezében égő pipával, amivel időnként tanítóbácsisan aláhúz egy-egy mondatot. Félszeg mosolya intellektuális bátortalanságot kölcsönöz neki. Nem akar fölényeskedni – jelzi ezt a határozatlan mosoly –, igyekszik szerényen közölni mindent, amit csak tud az életről, és sejtelmessége azt sugallja, hogy mindent tud róla. Már túl van mindenen. Átlát mindenen. És kicsit sóváran – nosztalgiával –, kicsit sértetten, kicsit lenézve szemléli, tűnődve azt, ami előtte lejátszódik.

Mindvégig a jobbportálnak támaszkodik a hátával. Kezét összekulcsolja a hasa alatt, és kissé előrebillentett fejjel nézelődik mindaddig, amíg előre nem kell lépnie, hogy a színpad közepén kommentálja a lejátszódott cselekményt. Ha egy mód van rá: nem mozog. Ez persze elég nehéz a színpadon: természetes mozdulatlansággal viselkedni. Ott ugyanis könnyebb túlmozogni, mint nyugodt mozdulatlansággal létezni. Mozgáskultúrájának hiányát erénnyé avatja – más szerepében is –, nem mozogja agyon megkoreografáltan a szerepét, nem stilizálja el a mozgást, hanem szinte megmerevedetten áll, mintha azt jelezné: ő nem azonos az író által írott szereppel, ő csupán közvetítő…

Kapcsolódó képek
1