Léner PéterNyíregyházi flash-back

A ravatalozó végében állunk Sztankayval. Iszonyatos hideg. Fúj a szél. Esik a hó. Fázik a lábam. A szertartásra nem figyelek. De a hangját örömmel hallom. Fellini-szöveget mond. Sírtam? Nem. Mosolyogtam. Vagy mégis sírtam? Vagy mégis nevettem?

Zebegényben filmezett, odamentem érte: szerződjön Nyíregyházára. Leszerződött. Két öreg cserkész felveszi a rövid nadrágot, kalapot, egymásra néznek és elkezdenek nevetni - a másikon, aztán önmagunkon, az egész életen: a dolog nem stimmel, ezért mulatságos, megható és rettenetes. Lenézni a proli primitívséget, a zsidó ravaszságot, a keresztény képmutatást, a kommunista erőszakosságot. Quasi mindent. Az maradt, amit Komoróczy mond a Szerelemben: "Őrizni a nívót, mindenáron". Egy nívótlan, gyanús, izzadtságszagú világban-nívót a szöveg mély megértésében hajlékony kifejezésében, a Színház jelentésének pontos megértésében, az emberi méltóságban. Szemérmesen és kihívóan. Gyáván és harciasan.

Harpagon. Úri fiú az utcagyerekek közt. Finnyásan fogja a zsíros kenyeret hagymával, de jobban ízlik neki, mint a kuglóf. Élvezi az egészet, érzéki együttlét a széplányokkal és belevaló fiúkkal, gusztálta őket, évődött velük. A különbség, a másság csiklandozott bennünket. Ezüstnyelű bottal piszkált mindent és mindenkit. Idegen volt és ismerős. A nagymonológot nem tudta jól elmondani. A "nagyjelenetet" nem szeretette - kicsit "zu viel" volt neki, kiabálni, fejre állni - na nem. És minden pillanatában az emberi nagyság, minőség, grácia. Mensáros - Gaál Erzsi - Schanger - Mátrai, micsoda különbségek. És micsoda izgalom, titok, inger, mindannyiunknak.

A nyolcvanas évek közepén a társulati üléseken lejöttünk az emelvényről a földszintre a társulat közé, megszüntettük a szovjet rituálét, és az évnyitó előadáson Mensáros elmondta a Szózatot. A súgó a takarásban állt és üvöltött. Mensáros komolyan, szépen előadott.

A Színház és a Színészház közti téren jött Mensáros, kezében rózsfűzér, én vele szemben a másik irányból. Leejtette a rózsafűzért és keresgélni kezdte. Felszólított, hogy segítsek megtalálni. Együtt kerestük a földön, majd csatlakoztak hozzánk többen, színészek, parkban sétáló nénik, bácsik. A rózsafűzért nem találtuk. (Zsebében volt?)

A játék volt életeleme, filozófiája, mindennapjainak kötőanyaga. Nélküle az élet elviselhetetlen lenne, de ezzel fölé lehet kerekedni, és le lehet győzni. Az életben maradás stratégiája, a boldogság forrása. És a játékkal boldoggá teszi a barátait, kollégáit, családját, közönsáégét is. A valóság és a színészet összekeveredik. A szerepek itt is ott is kicserélgethetőek, váltogathatóak.

Az utóbbi években december 23-án nálunk ebédelt. Hosszan, komolyan, gazdagon. Az utolsó évben kórházban volt ezen a napon. Telefonált, hogy kiengedik: aranygaluska legyen borsodóval. Délután ötig maradt. (Szeretett tislizni.) "Nem voltam egy kicsit hosszú?" Nem. Sőt.

A történet végéből, egy viszonylag rövid korszakból megérthető-e az egész? Felismerhető-e az egész gazdag, varázsos egyéniség?

Nem tudom. De azt igen, hogy egy nagy úr barátja voltam.

Kapcsolódó képek
1 2 3 4 5 6 7 8 9