Koltai TamásMensáros és az Idő

Utolsó szerepében mindenkit megtévesztett, még igazoltan dörzsölt színikrititusok is lépre mentek. Az Időt játszotta Shakespeare Téli regéjének Madách Színházbeli előadásán. A szerep harminckét verses sor, a harmadik és negyedik felvonás között eltelt tizenhat év áthidalására szolgál. Mácsai Pál rendezésében az Idő mindvégig ott ül a színpadon, egy emelt tér leghátsó részén, mintegy a világ peremén, háttal a közönségnek, lábát a semmibe lógatva – csak egyszer fordul felénk, hogy monológját elmondja. A megszemélyesített Idő örökös néma jelenlétével figyelmeztet a homokóra pergésére, kiszabott sorsunkra, halandóságunkra, a kimért élet gyűlölködéssel, öldökléssel, hiúságokkal és önkényeskedéssel eltékozolt perceire. Ehhez a karizmatikus jelenléthez volt szüksége Mácsainak Mensáros Lászlóra, fiatal színészei között a tapasztalt Nagy Öregre, elmúlt idők tanújára, tizenhat (vagy harminchat? vagy negyvenhét?) év túlélőjére. Hogy ott legyen, és egyszer, egyetlenegyszer szembenézzen velünk – s ez a szembenéző arc, az Idő arca: az idő-hitelesítette arc legyen.

Ezért kellett Mensárosnak végigülnie az előadás három óráját. Csak hát épp erről van szó, hogy nem ülte végig, ez volt az átverés, hogy egy gipszfigura, egy Mensáros-bábu ült helyette (kevés színész lenne képes így mozdulatlanul végigülni három órát, szünetet, nemhogy egy beteg ember, akit úgy hoztak naponta a próbára a kórházból és vitték vissza próba után), őt csak odalopták jelenése előtt a sötétben a bábu helyére, s monológját végezvén, visszacserélték a szobormásolatra. És mindnyájan azt hittük, ő ül ott, Mensáros, s nem azért, mert a felöltöztetett gipszszobor olyan jó volt, hanem mert már láttuk őt így ülni, láttuk ilyen nyugodtnak, mozdulatlannak és jelentőségteljesnek, láttuk az arcát, szája körül bölcs, ironikus mosollyal, láttuk háttal és ismertük a tartását, s ebbe a tartásba, ebbe a nyugalomba, ebbe a figurába átsugárzott a személyisége, ő maga, Mensáros, amilyennek láttuk és tudni véltük. A jelen nem létével is életre keltette, átlelkesítette, valóságossá tette a bábut, és természetes volt, hogy egyszer csak megmozdult, hátrafordult, megszólalt nyájasan, tagoltan, értelmesen, s mégis szenvedélyesen, az időre figyelmeztetve.

Iskolát teremtett ezzel az egyszerű, szikár, száraz modorral, ahogy az Idő monológját is elmondta, ezzel a hangsúlyozottan prózai értelmezéssel, amely tárgyilagossága ellenére (vagy épp tárgyilagossága folytán, mert megelégelte az álérzelmek, szirupos érzelgősségek divatját) szemérmes érzést, szenvedélyt, lírát és indulatot sugárzott. Ama híres-nevezetes XX. század, az Egyetemi Színpadon bemutatott előadóest annak idején nagyobb reveláció volt és maradt számos korabeli színházi premiernél, harsogva ünnepelt és azóta feledésre ítélt heveny sikernél. Gondolkodó elméjén szűrte át, s szerkesztette vallomássá korunk dokumentumait, remekmívű verseket és prózákat, újságban föllelt híreket, groteszk szösszeneteket és tragikus tényeket, egymással feleselő cédulákat és széljegyzeteket, kiáltványokat és kommentárokat. Állt egy kottatartó pult előtt, szólista a sötét, estélyi öltönyben, körülötte a komor, üres tér, amelyből egyetlen fénypászma emelte ki alakját, ujjával halkan kopogott a fán, miközben Radnóti Hetedik eclogájának monoton, vonatkattogásos hexametereit skandálta, szembesítve a karcsú verset a rettentő tartalommal, a reménytelenséget az égbe emelő esztétikummal, a halálsejtést a halhatatlansággal. Felejthetetlen volt. Azóta tucatjával utánozták, a szerkesztést is, a modort is, soha senki még csak a nyomába se ért, aki megpróbálkozott a kopírozásával. Ő nem kopírozta magamagát, többé nem csinált hasonló estet, megmaradt egyszerinek, egyedinek és utánozhatatlannak. Iskolát teremtett, írtam, de ez nem igaz, a személyiségből nem lehet iskolát csinálni, reménytelen az epigonok fáradozása, akik titkot próbálnak ellesni formátum nélkül, stílust majmolnak gondolatok nélkül, és önkifejeznek ott, ahol nincs mit kifejezni, mert hiányzik a belső tartalom.

Színészete merő paradoxon. Soha senkinek nem fog sikerülni alakításait leírni, nem voltak alakításai a szó bevett értelmében, nem alakított, nem változott át azzá, akit játszott, nem kereste meg a "figurát", sem a külsejét, sem a gesztusait, sem a pszichológiáját, nem viselt sem belső, sem külső maszkot, minden szerepében önmaga maradt, személyiségét tette szereppé, saját egyéniségével hitelesítette a szerepet, látszólag minden fáradság és erőfeszítés nélkül, mindössze azáltal, hogy megtanulta és fölmondta a szerepet. Nem hinném, hogy valaha is "rendezve" volt, valószínűtlennek tartom, hogy akadt volna rendező, aki megkísérelte "alakításra", "szerepértelmezésre", "játékra" bírni, kiforgatni önmagából, mássá tenni, mint ami, vele kivételeztek, legföljebb körülrendezték, amit gúnyosan vagy dühösen tűrt, nem szerette a rendezőket, a mindenkori rendező szálka volt a szemében, harminc évvel ezelőtti unalmas álrealista éppúgy, mint a mai önállóan fantáziáló, mindig épp azt nem szerette, aki divatban volt, aki létezett mellette vagy körülötte, de a nemszeretett típus ellentétét sem szerette, mindig talált dohognivalót, szidta a színházat, a régit és a mait, az alázatosat és az önkényeskedőt – általában mindig, mindenkit.

Naivan azt hittem a Téli rege próbáján, pár nappal a bemutató előtt, hogy a fiatal társulat fiatalos szemléletét jött tekintélyével megtámogatni, rákérdeztem a tévéinterjúban, bár ne tettem volna, pikírt megjegyzésekkel illette a színházat, a kritikát (a kritikusokat különösen utálta), nyájas kíméletlenséggel támadott szemtől szembe, kedvenc érvével, miszerint mi tettük tönkre a színházat, mert a "művészetet" dicsérjük, ami a közönségnek nem kell, bezzeg gyűlöljük, kommersznek nevezzük a szórakoztató darabokat, például az Aranytót (amiben rajongva írtam róla), megakadályozzuk, hogy a televízió felvegye, mit tehettem volna, vettem volna elő a levelezést, amelyben hónapokig harcoltunk az elutasított tévéfelvételi jog megszerzéséért, s mire végre itt volt az engedély, már a betegsége miatt elmaradtak az előadások…

Mensároshoz éppúgy hozzátartozott a mérges öregúr civil szerepe, mint a megszenvedett életű humanistáé, a bölcs öregé, a szép arcú nagypapáé, az ősz intellektusé, aki volt, s akinek az utóbbi időben a színpadon látszott. A Thornton Wilder-darabban, A mi kis városunkban, amit ő rendezett (mert rendezett is, az esküdt rendezőellenes, ugyanabban a tartózkodó, finom modorban, amelyben játszott), szerepe szerint a Rendező volt. Itt mintegy összefoglalta színházi ars poeticáját, azt az egyszerű, elegáns, kissé ódivatú magatartást, amely negyven év alatt nem változott, modern volt már akkor is, amikor Tolnay Klári mellett A kaméliás hölgy romantikus, holdfaló Armand Duvalját játszotta (ez az első színházi emlékem róla), és megmaradt modernnek az Aranytó morcosan aranyos Normanjaként, amikor is (ugyancsak Tolnay Klárival) mesterkurzust tartott a színészet apró, ravaszdi fogásairól a közönség nyilvánossága előtt.

Saját egyéniségét főszerepelte mindig, minduntalan. Sohasem a szerepeire fogunk emlékezni, sohasem arra, hogyan játszotta ezt vagy azt, mindig őra, magára, arra a metsző tekintetű, élesen fogalmazó, gunyoros szellemre, arra a sápadt arcú sihederből gyönyörű ősszé érett európai úrra, aki együtt öregedett az idővel, és akin nem fogott az idő.

Kapcsolódó képek
1 2 3